RUDOLF STEINER A MIHÁLY-MISZTÉRIUM

A Goetheanum c. folyóiratban 1924 és 1925-ben megjelent írások fordítása

2 Tartalomjegyzék

I. A Mihály-korszak hajnala ....................................................................................................................................................... 3 II. Az ember lelki alkata a Mihály-korszak kezdete előtt ........................................................................................................... 4 III. A Mihály-előtti és a mihályi út ............................................................................................................................................. 5 Vezérfonalak az előzőkben leírtak alapján ............................................................................................................................ 7 IV. Mihály feladata az Ahrimán-szférában ................................................................................................................................ 8 Vezérfonalak az előzőekben leírtak alapján .......................................................................................................................... 9 V. Mihály tapasztalatai és élményei kozmikus missziójának beteljesítése közben .................................................................. 10 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 12 VI. Az emberiség jövője és Mihály tevékenysége .................................................................................................................... 12 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 14 VII. Az ember Mihály-Krisztus élménye ................................................................................................................................. 15 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 17 VIII. Mihály missziója az emberi szabadság korszakában ....................................................................................................... 17 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 19 IX. Kozmikus gondolatok Mihály és Ahrimán működésében .................................................................................................. 20 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 22 X. A tudati lélek kapui előtt. Hogyan készíti elő Mihály földi misszióját ................................................................................ 22 az érzékfelettiségben Lucifer legyőzése révén ......................................................................................................................... 22 Első tanulmány ............................................................................................................................................................... 22 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 26 XI. Hogyan hatnak a mihályi erők a tudati lélek első kibontakozásába ................................................................................... 27 Második tanulmány ........................................................................................................................................................ 27 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 29 XII. A Mihályi-erők akadályozói és segítői a tudati lélek korának kezdetén ........................................................................... 30 A második tanulmány folytatása ..................................................................................................................................... 30 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 32 XIII. Mihály szomorúsága az emberiség fejlődése miatt földi működésének korszaka előtt.................................................... 33 Negyedik tanulmány ....................................................................................................................................................... 33 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 35 XIV. Karácsonyi elmélkedés: A Logosz-misztérium ............................................................................................................... 36 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 39 XV. Égi történelem. Mitológiai történelem. Földi történelem. Golgotai misztérium ............................................................... 39 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 43 XVI. Mi nyilatkozik meg, ha visszatekintünk az ismétlődő földi életekre? ............................................................................. 43 A tanulmány első része ................................................................................................................................................... 43 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 45 XVII. Mi nyilatkozik meg, ha visszatekintünkaz ismétlődő földi életekre? ............................................................................. 46 A tanulmány második része ............................................................................................................................................ 46 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 47 XVIII. Mi nyilatkozik meg, ha visszatekintünk az ismétlődő földi életekre? ........................................................................... 48 A tanulmány harmadik része .......................................................................................................................................... 48 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 50 XIX. Mi a Föld valójában a Makrokozmoszban? ..................................................................................................................... 51 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 52 XX. Alvás és ébredés a megelőző fejtegetés megvilágításában ............................................................................................... 53 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 54 XXI. Gnózis és antropozófia. ................................................................................................................................................... 55 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 57 XXII. Az ember szabadsága és a Mihály-korszak. ................................................................................................................... 57 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 59 XXIII. Hol van az ember, mint gondolkozó és emlékező lény? ............................................................................................... 59 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 61 XXIV. Az ember makrokozmikus lény .................................................................................................................................... 62 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 64 XXV. Az ember érzékszervi és gondolkodási organizációjának viszonya a külvilághoz. ........................................................ 64 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 66 XXVI. Emlékezet és lelkiismeret ............................................................................................................................................. 67 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 69 XXVII. A szellemi megismerés látszólagos kialvása az újkorban ........................................................................................... 69 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 71 XXVIII. Történelmi megrázkódtatások a tudati lélek felszínre kerülésekor ............................................................................ 72 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 73 XXIX. A természettől a természet-alattiságig .......................................................................................................................... 74 Vezérfonalak az elmondottakhoz ........................................................................................................................................ 75 3 I.

A Mihály-korszak hajnala A golgotai misztérium utáni II. századig az embernek más kapcsolata volt gondolataival, mint később. Nem érezte azt, hogy a lelkében élő gondolatokat maga hozza létre; a szellemi világ sugalmazásainak tekintette azokat. Ha olyanról támadtak is gondolatai, amit érzékeivel tapasztalt, gondolatai akkor is az érzéki tárgyakból szóló isteni megnyilatkozást jelentettek számára. Akinek szellemi látás-élményei vannak, az megérti ezt az érzést. Ha ugyanis szellemi valóság nyilatkozik meg a léleknek, úgy sohasem érezzük azt, hogy itt van a szellemi észlelés és az észlelések megértéséhez magunk alakítjuk ki a gondolatot, - hanem az ember látja a gondolatot ami az észlelés tartalma és adottsága, olyan objektíven, mint magát az észlelést. A II. században az emberi lélekben felragyogott a személyes individuális értelem. Az ilyen adatokat természetesen úgy kell venni, hogy közbeeső időpontot jelentenek, az átmenet lassan, fokozatosan történik. Az embernek az az érzése támadt, hogy: én képezem a gondolatokat. És a gondolatok képzése uralkodóvá vált a lelki életben úgy, hogy a gondolkodók az emberi lélek lényegét, az értelmes magatartásban látták. Azelőtt az embernek imaginatív képzete volt a lélekről. Nem a gondolatképzésben látták a lényegét, hanem a világ szellemi tartalmában való részvételében. Az érzékfeletti szellemi lényeket gondolkozóknak tartották, akik az ember érzelmeire hatnak és gondolnak is. Ami így az érzékfeletti szellemi világból az emberben él, azt léleknek érezzük. Mihelyt szemléletünkkel felhatolunk a szellemi világba, konkrét szellemi hatalmak lényéhez közeledünk. A régi tanításokban M i h á l y névvel jelölték azt a hatalmat, akitől a dolgok gondolatai erednek. A nevet megtarthatjuk. Akkor azt mondhatjuk: az emberek egykor Mihálytól kapták a gondolatokat, Mihály kormányozta a kozmikus intelligenciát. A II. századtól fogva az emberek már nem érzik, hogy gondolataikat Mihály inspirálja. Ezek elszakadtak uralmától, a szellemi világból az individuális emberi lelkekbe hullottak. Az emberiségben most már kialakult a gondolati élet. Az ember eleinte bizonytalan, hogy mit is jelent számára a gondolat. Ez a bizonytalanság élt a skolasztikus tanításokban. A skolasztikusok realistákra és nominalistákra oszlottak. A realisták – vezetőjük Aquinói Tamás és a hozzá közelállók, - még érezték a gondolat és a dolgok régi összetartozását. Ezért a gondolatot a dolgokban élő valóságnak tekintették. – A nominalisták intenzíven érezték azt a tényt, hogy gondolataikat a lélek alakítja. A gondolatot csak a lélekben élő szubjektívumnak érezték, aminek nincs köze a dolgokhoz. Úgy vélték, hogy a gondolatok csak a dolgok ember alkotta nevei. /Nem „gondolatokról”, hanem „univerzáliákról” beszéltek, de ez a szemlélet lényegénél nem jön tekintet be, mert hiszen a gondolatok az egyes dolgokhoz képest mindig univerzális jellegűek./ Azt mondhatjuk: a realisták meg akarták őrizni hűségüket Mihályhoz, amikor is a gondolatok az ő tartományából az emberekébe hullottak, gondolkodásukban akkor is Mihálynak, a kozmikus intelligencia fejedelmének akartak szolgálni. – A nominalisták lelkül tudatalatti részében véghezvitték a Mihálytól való elszakadást. Nem Mihályt, hanem az embert tekintették a gondolatok birtokosának. A nominalizmus elterjedése és befolyása növekedett. – Ez így folytatódhatott egészen a XIX. század utolsó harmadáig. Ebben a korszakban az emberek úgy érezték, - akik a világmindenség szellemi történéseinek észleléséhez értettek, - hogy Mihály követte az intellektuális élet áramlását. – Kozmikus feladatának új metamorfózisát keresi. Azelőtt a szellemi külvilágból árasztotta a gondolatokat az 4 emberi lelkekbe, a XIX. század utolsó harmadától kezdve benne akar élni az emberi lelkekben, ahol a gondolatok formálódnak. Azelőtt a Mihállyal rokon emberek azt látták, hogy Mihály a tevékenységét szellemi területen fejti ki, most felismerik, hogy Mihálynak a szívükben kell élnie, most gondolat hordozta szellemi életüket szentelik neki, most szabad individuális gondolati életükben taníthatja meg Mihály, hogy melyek a lélek helyes útjai. Olyan emberek, akik előző földi életükben az inspiratív gondolati jellegben éltek, vagyis Mihályt szolgálták, a XIX. század végén újra a földi életbe lépve ilyen önkéntes mihályi közösséghez éreztek vonzódást. Régi gondolati inspirátorukat ekkor útmutatónak tekintették a magasabb gondolat lényegében. Aki ilyen dolgokat meg tud figyelni, az tudhatta, hogy a XIX. század utolsó harmadában mekkora fordulat következett be az emberek gondolati életét illetően. Azelőtt az ember csak érezhette amint lényéből gondolatok alakulnak, - a jelezett időszaktól kezdve saját lénye fölé emelkedhet, értelmét a szellemiség felé irányíthatja, itt – Mihály lép elé és minden gondolat-szövődéssel ősi rokonságot mutat. Ő kiszabadítja, eloldja a gondolatokat a fej tartományából és szabaddá teszi számukra a szívhez vezető utat, a lélekben lelkesedést kelt, hogy az ember lelki odaadásban élhessen minden iránt, ami a gondolat fényében tapasztalható. A Mihály-korszak megkezdődött. A szíveknek kezdenek gondolataik lenni, a lelkesedés már nem csak misztikus homályból fakad, hanem gondolat-hordozta lelki világosságból. Ezt megérteni annyi, mint Mihályt felvenni a lélekbe. Ma a szellem megértésére törekvő gondolatoknak olyan szívekből kell származniuk, akik Mihályért, a kozmosz tüzes gondolatfejedelméért dobognak. II. Az ember lelki alkata a Mihály-korszak kezdete előtt Az emberiség fejlődése során a Mihály-korszak egyrészt az intellektuális gondolatképzés uralkodása, másrészt a külső érzéki-fizikai világra irányult emberi szemléletmód kialakítása után következett el. A gondolatképzés saját lényege szerint nem materialista irányú fejlődés. Az ideák világa, ami a régebbi időkben mintegy inspirálóan közeledett az emberhez, a Mihály-korszakot megelőző időben az emberi lélek tulajdonává lett. Már nem „fentről”, a kozmosz szellemi tartalmából fogadja magában az ideákat, hanem az ember aktívan a saját szellemiségéből meríti. Az ember csak ezáltal vált éretté arra, hogy saját szellemi lényére ráeszméljen. Azelőtt saját lényének a mélységéig nem hatolt el. Mintegy cseppnek tekintette magát, mely a kozmikus szellemiség tengeréből a földi élet idejére levált, hogy azután újra egyesüljön vele. Az emberben végbemenő gondolatképzés előrehaladást jelent az ember önismeretében. Az érzékfelettiségben szemlélve a dolog így mutatkozik: a Mihály névvel jelölhető szellemi hatalmak a szellemi kozmoszban kormányozzák az ideát. Miközben az ember lelke részt vett a mihályi világ életében, átélte ezt az ideát. Ez az átélés most sajátjává vált. Ezáltal átmenetileg bekövetkezett az ember elválása Mihály világától. A hajdani inspirált gondolatokkal az ember egyszersmind a szellemi kozmikus tartalmakat is befogadta. Midőn az inspiráció megszűnt és az ember gondolatait a maga tevékenységével alakítja, az érzékiek szemléletére szorul, hogy gondolatai számára tartalmat találjon. Így kivívott saját szellemiségét az embernek először materiális tartalommal kellett kitöltenie. Olyan korszakban esett bele a materialista szemléletbe, amely saját szellemi lényét az előzőeknél magasabb fokra emelte. 5 Ez könnyen felismerhető, egyedül csak a materializmusba való „bukást” figyelembe éve szomorúak lehetünk miatta. De míg a korszak látásának a külső fizikai világra kellett korlátozódnia, a lélek belsejében élményként bontakozott ki az ember kitisztult, önállósodott szellemisége. A Mihály-korszakban a szellemiség már nem maradhat öntudatlan élmény, sajátos jellegének tudatosulnia kell. Ez jelenti a Mihálylény belépését az emberi lélekbe. Az ember saját szellemiségét bizonyos ideig a természet anyagiságával töltötte be, kozmikus tartalomként be kell ismét töltenie ősi mivoltából származó szellemiséggel. A gondolatképzés egy időre beleveszett a kozmosz anyagába, magára kell találnia a kozmikus szellemben. A hideg, absztrakt gondolatvilágba beáradhat a meleg, a lényegtől áthatott szellemi valóság. Ez képezi a Mihály-korszak kezdetét. A szabadság tudata csak a világ gondolati lényétől elszakadva növekedhetett az emberi lélek mélységeiben. Ami a magasságokból származott, arra a mélységekben kellett újra rátalálni. A szabadság e tudatának fejlődése ezért először egy, csak a külvilágra irányuló természet megismeréshez kötődött. Míg az ember bensejében szellemét öntudatlanul az ideák tisztasága formálta át, érzékeit kifelé csak az anyagiság felé irányította, ez semmiképpen nem nyúlt zavaróan ahhoz, ami a lélekben még gyenge csiraként sugárzott fel. A külső anyagiság szemléletébe azonban ismét beleköltözhet a szellemiség átélése és vele a szellemi szemlélet új formában. Amit a materializmus jegyében a természettudományban nyertünk, az a szellemiségnek megfelelő módon a belső lelki életben ragadható meg. Mihály, aki „fentről” szólt, belülről meghallható, itt fogja új lakhelyét megalapítani. Imaginatívabb módon szólva ez így fejezhető ki: a napszerű, amit az ember hosszú időn keresztül csak a kozmikusból vehetett fel, a lélek bensejében fog ragyogni. Az ember „belső napról” tanul majd beszélni. Születés és halál közötti életében azért nem ismeri magát kevésbé földi lénynek, de fel fogja ismerni saját Földön járó lényének napvezetettségét. Megtanulja igazságnak érezni, hogy bensejében egy lény olyan fénnyel árasztja el, ami e földi létre világít ugyan, de nem benne lobban fel. A Mihály-korszak kezdetén az emberiségtől mindez még igen távollévőnek tűnhetik, „szellemben” azonban közel van, csak meg kell l á t n i. Mérhetetlenül sok függ attól a ténytől, hogy az emberek ideái ne maradjanak pusztán gondolataik, hanem a gondolkozásban l á t ó k k á váljanak. III. A Mihály-előtti és a mihályi út A Mihály-jelleg behatolását az emberiség fejlődésébe nem láthatjuk helyes megvilágításban, ha csak olyan képzetet alkotunk az új ideavilág természettel való kapcsolatáról, ahogy az ma általánosan szokás. Az gondolják, kívül van a természet folyamatai és lényei, belül ott vannak az ideák. Ezek természeti lények fogalmát jelentik, vagy pedig ún. természeti törvényeket. A gondolkozók számára itt elsősorban az a fontos, hogy megmutassák, hogy képezik azokat az ideákat, amelyek helyes kapcsolatban vannak a természeti lényekkel, vagy igaz természeti törvényeket tartalmaznak. Közben csekély jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy milyen az ideák viszonya az emberhez, aki hordozza. A lényeget azonban csak akkor fogják megérteni, ha mindenekelőtt felteszik azt a kérdést: hogy mit él át az ember az újabb természettudományos ideákban? Felelethez a következőképpen jutunk: 6 Ha úgy érzi az ember, hogy az ideákat lelkének tevékenysége alakítja ki benne, az az érzése, hogy ő az ideák alkotója, míg kívülről csak az észleletek tolulnak feléje. Az embernek nem mindig volt ez az érzése. Régebbi korokban az ideák tartalmát nem érezte saját alkotásának, hanem az érzékfeletti világból sugalmazott adománynak. Ez az érzés fokozatokon halad át. A fokozatok attól függtek, hogy az ember lényének melyik részével élte át amit ma ideának nevez. Ma, a tudati lélek fejlődésének korszakában korlátlanul érvényes, ami a vezérfonalak között szerepel: „A gondolatok valóságos székhelye az ember étertestében van. Itt azonban eleven, lényszerű erők. Bevésődnek a fizikai testbe és mint „bevésődött gondolatok”-nak lesz olyan árnyszerű jellegűk, amilyennek az átlagos tudat ismeri őket.” Most visszatérhetünk olyan időkbe, ahol a gondolatokat közvetlenül az „én”- ben élték át. Ekkor azonban nem voltak árnyszerűek mint ma, nem voltak csupán élőek, hanem lélek és szellem hatottá át őket. Ez azt jelenti, hogy az ember nem gondolta a gondolatokat, hanem konkrét szellemi lények észlelését élte át. A népek őskorában mindenütt megtaláljuk a szellemi lények világára feltekintő tudatot. Ami ebből történelmileg fennmaradt, azt ma mítosz alkotó tudatnak nevezik és a valóságos világ megértésében nem sok jelentőséget tulajdonítanak neki. Pedig ezzel a tudattal az ember saját világában, eredetének világában tartózkodik, míg ami tudatával a saját világából kiválik. Az ember szellem, és az ő világa a szellemek világa. Következő fokozata, ahol már nem az én, hanem az asztráltest éli át a gondolati jelleget. Ekkor a lelki szemlélet számára elvész a közvetlen szellemiség: a gondolat jelleg lélekkel áthatott elevenségben jelenik meg. Az első fokon, a konkrét szellemi lényszerűek szemléletekor az ember nem érzi intenzíven a szükségét, hogy a látottakat az érzéki észlelések világához kapcsolja. Az érzéki világ jelenségei ugyan az érzékfeletti módon látottak tetteiként nyilatkoznak meg, de nem szükségszerű, hogy külön tudományt alkossanak arról, amit a „szellemi pillantás” közvetlenül szemlél. Amit szellemi lények világaként szemlélnek, különben is olyan gazdag, hogy elsősorban ráirányul a figyelem. A második tudatperiódusban ez megváltozik. A konkrét szellemi lények elrejtőznek, visszfényük lélekkel áthatott élet formájában jelenik meg. Az ember a „természet életét” a „lélek életéhez” kezdi kapcsolni. A természeti lényekben és folyamatokban a működő szellemi lényeket és tetteiket keresik. Történelmileg ennek a tudatperiódusnak a lecsapódását láthatjuk a később fellépő alkimista kutatásban. Amint az első tudat-periódusban a szellemi lényeket „gondoló” ember még teljesen saját lényében élt, úgy a másodikban még közel volt önmagához és eredetéhez. Ez azonban mindkét fokon kizárja, hogy az ember a szó valóságos, értelmében saját belső indítékot kapjon cselekvése számára. Saját jellegét hordozó szellemiség cselekszik benne. Amit látszólag maga tesz, az szellemi lények révén lejátszódó folyamatok megnyilatkozása. Amit az ember tesz, az a mögötte lévő valóságos isteni-szellemi történések érzéki-fizikai megjelenése. A tudati fejlődés harmadik szakasza a gondolatokat az étertestben tudatosítja, de élő módon. Ebben a tudatban élt a görög civilizáció, amikor nagy volt. Ha a görög ember gondolkozott, akkor nem ő alkotott magának gondolatot, amelynek segítségével a világot mint saját alkotásával szemlélte, hanem forrongó életet érzett magában, ami kívül a dolgokban és folyamatokban is lüktetett. Ekkor lépett fel először a saját 7 cselekvés szabadsága iránti vágyakozás. Még nem valóságos szabadság, csak vágyakozás utána. Az embernek, aki a természet mozgásait rezdülni érezte önmagában, vágya támadhatott, hogy eloldja saját tevékenységért az idegennek talált tevékenységtől. A külső tevékenységet érezték mindenesetre az alkotó szellemvilág utolsó olyan hatásának, mely az ember jellegével azonos. A szabadság lehetősége csak akkor következett be, amikor a gondolatok a fizikai testbe vésődtek be és a tudat csak erre a bevésődésre terjedt ki. Ez az állapot adódik a Krisztus utáni XV. századdal. A világ fejlődésében nem az a fontos, hogy a mai természetszemlélet ideái milyen jelentőségűek a természet számára, mert ezek az ideák nem azért öltöttek formát, hogy határozott képet nyújtsanak a természetről, hanem hogy az embert fejlődésének meghatározott fokára juttassák el. Amikor a gondolatok a fizikai testet megragadták, közvetlen tartalmukból szellem, lélek, élet kipusztult és csak a fizikai testhez ragadt absztrakt árnyék maradt meg. Ilyen gondolatok megismerésének tárgyát szak fizikai-materiális képezheti. Ők maguk ugyanis csak az ember fizikai-materiális testében valóságosak. A materializmus nem azért jött létre, mert a külső természetben csak materiális lények és folyamatok észlelhetők, hanem mert az embernek fejlődése során olyan periódust kellett átélnie, amely eljuttatta egy csak materiális megnyilatkozások észlelésére képes tudathoz. Az újabb idők természetszemlélete ennek az emberi fejlődésigénynek az egyoldalú kifejlesztéséből adódik. Mihály missziója, hogy olyan erőket árasszon az ember étertestébe, melyektől a gondolatárnyak ismét életet nyernek; akkor a megelevenedett gondolatokhoz hajlani fognak az érzékfeletti világok lelki és szellemi lényei, a felszabadult ember élni tud majd velük, mint ahogy egykor velük élt az az ember, aki az ő működésüknek csak fizikai képmása volt. Vezérfonalak az előzőkben leírtak alapján 1/ Az emberi fejlődés során a tudat gondolat kibontakozásának fokozatain száll lefelé. Előző tudatperiódus: ekkor az ember szellemmel, lélekkel, élettel áthatott képekként éli át az „én”-ben a gondolatokat. – Második periódusban az ember az asztráltestben éli át a gondolatokat: ezek a szellemi lényeknek már csak lélekkel és élettel áthatott képmásai. – Harmadik periódusban az ember át étertestben éli át a gondolatokat, melyek lélekszerű belső mozgékonyságot mutatnak csak. – A negyedik, jelenlegi periódusban az ember a fizikai testben éli át a gondolatokat: ezek a szellemiség holt árnyait jelenítik meg. 2/ Amilyen mértékben háttérbe szorul az emberi gondolkozásban a szellemi-lelkieleven, úgy éled az ember saját akarata: a szabadság lehetségessé válik. 3/ Mihály feladata, hogy az akarat útjain ismét elvezesse az embert oda, ahonnan akkor jött, midőn földi tudatával leszállt a gondolkozás útjain az érzékfelettiség átéléséből az érzéki átéléséhez. 8 IV. Mihály feladata az Ahrimán-szférában Ha az ember visszatekint szellemi fejlődésére és közben szellemi szemlélete elé idézi szellemi életének 5 évszázada felvett különös sajátosságát, úgy már mindennapi tudattal is fel kell – legalább sejtésszerűen – ismernie, hogy az 5 évszázad óta az emberiség egész földi fejlődésének jelentős fordulópontjánál van. A legutóbbi levélben egy szempont szerint utaltam erre a jelentős fordulatra. Az ember feltekinthet a fejlődés ősi fokára; látja, hogy a jelenleg az intelligencia erejében működő lelkierő hogyan változott az emberben. Most gondolatok, halott, absztrakt gondolatok tűnnek fel az emberi tudat tartományában. Ezek a gondolatok a fizikai emberi testhez kötődtek; az ember kénytelen elismerni, hogy tőle származnak. Az ősidőkben az ember isteni-szellemi lényeket szemlélt ha lelki pillantásával oda fordult, ahol ma saját gondolatai nyilatkoznak meg számára. Az ember úgy érezte, hogy teljes léte egész a fizikai testéig ezekhez a lényekhez kötött, önmagát e lények teremtményének kellett elismernie. De nem csak létét, hanem cselekedeteit is ilyen teremtményeknek ismerte el. Az embernek nem volt saját akarata. Amit tett, az az isteni akarat megnyilvánulása volt. A saját akaratig való eljutás – mint a legutóbbi közleményben leírtuk – fokozatosan történt, ideje kb. 5 évszázada következett el. Az utolsó periódus azonban sokkal jobban különbözik az előzőektől, mint azok egymástól. A gondolatok elvesztik elevenségüket, midőn a fizikai testhez csatlakoznak; szellemileg holtak, halott képződmények lesznek. Régebben, amíg az emberhez tartoztak, egyúttal mindig még azoknak az isteni-szellemi lényeknek szervei voltak, akikhez az ember tartozik. Ők akarták „lényszerű” módon az emberben. És ezáltal az ember az ő révükön eleven kapcsolódást érzett a szellemi világgal. A halott gondolatokkal eloldottnak érzi magát a szellemi világtól. Úgy érzi, hogy teljesen a fizikai világba került. Ezáltal azonban az ahrimáni szellemiség szférájába került. Neki olyan területeken nincs erős hatalma, ahol a magasabb hierarchiák lényei saját szférájukban tartják az embert, úgy hogy mint az ősidőkben, maguk hatnak az emberben, úgy mint később, lélekkel áthatott vagy eleven tükröződésükkel. Ameddig az érzékfeletti lényeknek az emberi tevékenységbe ható működése létezik, vagyis kb. a IV. századig, addig az ahrimáni hatalmak ereje az emberiség fejlődésén belül – mondhatnánk – csak enyhén szólal meg. Ez nem ellentétes azzal, amit a perzsa világnézet ír le Ahrimán működéséről. Ez a világnézet ugyanis nem az ember lelki kibontakozásában gondolja Ahrimán működését, hanem az ember lelkivilágával közvetlenül határos világban. Ha az ember lelkivilágába bele is játszik Ahrimán tevékenysége egy szomszédos szellemvilágból, közvetlenül mégsem hat rá. E közvetlen behatás csakis a mintegy 5 évszázada elkezdődött időszakban vált lehetségessé. Így az ember végére ért annak a fejlődési áramlatnak, ahol lénye olyan isteni szellemiségből keletkezett, mely önmaga számára végül elhal az ember absztrakt intelligencia-lényében. Az ember nem maradt meg azokban a szférákban, melyekben mint az isteni szellemiségben eredt. A golgotai misztérium földi megjelenésének idején az ember teljes lényének szélesebb területe számára már megtörtént az, ami tudata számára 5 évszázad előtt következett be. Ekkor csúszott át az emberiség fejlődése a legtöbb ember akkori 9 tudata számára észrevétlenül, olyan világból, melyben Ahrimánnak kevés hatalma van, olyan világba, ahol sok van. E más világszintbe való átcsúszás éppen a XV. században ért el a beteljesedéséig. E világszintben Ahrimán befolyása azért létezhet és hathat pusztítóan az emberre, mert a szinten elhalt az emberrel rokon isteni tevékenység. Az ember azonban nem is juthatott más módon a szabad akarat kibontakozásáig, minthogy olyan szférába tért, amelyben nem élőek az őseredet óta vele kapcsolatos, bensőleg összefonódott szellemi lények. Kozmikusan tekintve, a Nap-misztérium rejlik az emberi fejlődés lényegében. Amit az ember fejlődésének jelentős fordulópontjáig a Napban észlelni tudott, az eredetének isteni-szellemi lényeihez kapcsolódott. Ők megváltak a Naptól és csak elhalt valójukat hagyták ott, úgyhogy az ember a Nap révén már csak halott gondolatok erejét veheti fel testiségébe. Krisztust azonban ezek a lények küldték a Napról a Földre. Ő az emberiség üdvére összekötötte saját lényét az isteni-szellemi lét elhaltságával Ahrimán birodalmában. Így az emberiségnek kétféle lehetősége van szabadsága biztosítékául: most tudatos módon fordulni Krisztus felé olyan szellemi érzülettel, ami az érzékfeletti szellemi lét szemléletéből való leszálláskor öntudatlanul létezett az intelligencia használatáig: vagy saját lényét a szemléletből való eloldódásban átérezni akarni és ezzel áldozatul esni az ahrimáni hatalmak (haladási) irányának. Az emberiség a XV. század kezdete óta van ebben a helyzetben. Ez már a golgotai misztérium óta készül elő – hiszen a fejlődés során minden fokozatosan történik, - ez hivatott arra, hogy mint a legnagyobb földi esemény, megmentse az embert a romlástól, aminek ki van téve, hogy szabad lénnyé váljék. Most azt lehet mondani, ami ebben a szituációban eddig az emberiség részéről történt, az félig öntudatlanul ment végbe. És ilyen módon vezetett el az absztrakt ideákban élő természetszemlélet pozitívumához és a magatartás néhány éppoly jó alapelvéhez. Elmúlt azonban az a korszak, amelyben az embernek létét öntudatlanul szabad volt a veszélyes ahrimáni szférában kibontakoztatni. A szellemi világ kutatójának ma figyelmeztetnie kell az emberiséget arra a szellemi tényre, hogy az emberiség ügyének szellemi vezetését Mihály vette át. Mihály azt, amit véghez kell vinnie, úgy viszi véghez, hogy az embereket ne befolyásolja vele; ők azonban szabadon követhetik Mihályt, hogy a Krisztus-erővel ismét kitaláljanak Ahrimán szférájából, amelybe szükségképpen jutottak. Aki magát az antropozófiával őszintén, lelkének legmélyebb lényével egynek tudja érezni, az helyesen érti ezt a Mihály jelenséget. És az antropozófia ennek a mihályi missziónak szeretne a követe lenni. Vezérfonalak az előzőekben leírtak alapján 1/ Mihály ismét felfelé megy azokon az utakon, melyeken az emberiség a szellemi fejlődés fokozatain át lejutott az értelmi tevékenységig. Csakhogy Mihály az akaratot fogja felvezetni azokon az utakon, melyeken a bölcsesség lejutott legalsó fokáig, az intelligenciáig. 2/ Ez a mihályi vezetés annyiban különbözik minden eddigi arkangyal-vezetéstől, sőt minden előző mihályi vezetéstől, hogy Mihály, a világ fejlődésének ettől az időpontjából kezdve útját csak megmutatja, úgy hogy az ember szabadon járhasson 10 rajta. Azok a vezetések hatottak az emberben, nemcsak megmutatták saját hatásukat, úgy hogy az ember nem lehetett akkor saját tevékenységében szabad. 3/ Az ember mostani feladata, hogy ezt belássa, hogy megtalálhassa egész lelkével szellemi útját a Mihály-korszakban. V. Mihály tapasztalatai és élményei kozmikus missziójának beteljesítése közben Az emberiség továbbhaladását égig követhetjük az emberiség szempontjából attól a tudatperiódustól kezdve, ahol az ember az isteni-szellemi rend tagjának érzi magát, egészen a jelenlegiig, amelynek révén úgy érzi, hogy az isteni-szellemiségtől eloldódott individualitás, aki önállóan használja a gondolatokat. Ez történt a legutóbbi fejtegetésekben. Érzékfeletti látással is azonban képet lehet alkotni arról, amit Mihály és övéi a fejlődési áramlat során átélnek, vagyis ugyanaz a ténysorozat Mihály szempontjából ábrázolható. Ezúttal ezt kíséreljük meg. Van olyan, mintegy legrégibb idő, amikor voltaképpen csak az isteni-szellemi lények közt történő dolgokról lehet beszélni. Folyamatos isteni cselekvésről van szó. Az istenek véghezviszik azt amit lényük impulzusai sugallnak; ebben a tevékenységben megfelelőképpen kielégülnek. Csak az jön tekintetbe, amit ők élnek át mindezeknél. Ez isteni tevékenység területén csak egy markában vehető észre valami emberiséghez hasonló. Az isteni tevékenység egy része. Mihály azonban az a szellemi lény, aki tekintetét kezdettől fogva az emberiség felé fordította. Bizonyos tekintetben úgy rendezi el az isteni tevékenységet, hogy a kozmosz egy sarkában az emberiség megmaradhasson. Ahogy itt tevékenykedik, az rokon az emberben később intellektusként megnyilatkozó tevékenységgel, csakhogy olyan erőként működik, mely az ideák rendjében áramlik a kozmoszon át, valóságot létrehozva. Ebben az erőben működik Mihály. Az ő hivatása, hogy kormányozza a kozmikus intellektust. Saját területén további előrehaladást kíván. És ez csak abban állhat, hogy ami intelligenciaként hatja át a kozmoszt, az később az emberi individualitásban koncentrálódjék. Ezáltal a következő történik: a világfejődés olyan ideje következik el, melyben a kozmosz már nem jelenlévő, hanem elmúlt intelligenciájából él. És a jelenlegi intelligencia az emberiség fejlődési áramlatában van. Mihály az emberiségben kifejlődő intelligenciát folyamatosan kapcsolatban szeretné tartani az isteni-szellemi lényekkel. Ez azonban ellenállásba ütközik. A világban mint nyilvánvaló tény létezik, amit az istenek fejlődésként élnek át, az intellektusnak kozmikus tevékenységüktől való eloldásától kezdve az emberi természetbe való betagozódásáig. Ha léteznek lények, akik olyan észlelőképességgel rendelkeznek, melynek révén láthatják a tényeket, akkor saját hasznukra fordíthatják azokat. – És ilyen lények léteznek. Ezek az ahrimáni lények. Ők teljességgel képesek arra, hogy minden, istenektől eloldódott intelligenciát felszívjanak magukba. Minden intellektualitás összességét képesek saját lényükkel egyesíteni. Ezzel a kozmosz legnagyobb, legátfogóbb és legáthatóbb lényeivé válnak. Mihály előre látja, hogy az embernek, egyre közelebb jutva az intelligencia önálló használatához, találkoznia kell az ahrimáni lényekkel, akiknek áldozatul eshet, miközben kapcsolatba kerül velük. – Ezért gyűri Mihály lába alá az ahrimáni 11 hatalmakat, folytonosan mélyebb tartományba taszítja őket, mint ahol az ember bontakozódik ki. Mihály lábánál a sárkány, akit a mélységbe taszít; ez az itt leírt érzékfeletti tényeknek az emberi tudatban élő hatalmas képe. A fejlődés tovább halad. Az intellektus, mely először teljesen az isteni szellemiség tartományában volt, olyannyira eloldódik, hogy a kozmosz lelkületére válik. Ami azelőtt csak az istenektől sugárzott szét, az most a csillavilágból ragyog fel, az isteni megnyilatkozásaként. A világot azelőtt maga az isteni lény kormányozta, most az objektívvé vált isteni megnyilatkozás kormányozza, amely mögött az isteni lény saját fejlődésének következő fokát teszi meg. Ismét Mihály a kozmikus intelligencia kormányzója, amennyiben ez az ideák rendjében áramlik át a kozmosz megnyilatkozásán. A fejlődés harmadik fázisa a kozmikus intelligencia további eloldódása eredetétől. A csillagvilágban most már nem a jelenlévő idearendszer működik isteni megnyilatkozásként; a csillagok a múltban beléjük ültetett idearendszer szerint járnak és rendeződnek. Mihály látja, hogy a kozmikus intelligencia, amit ő kormányozott a kozmoszban, egyre inkább a földi emberiség felé halad. Mihály azonban azt is látja, hogy mindinkább nő a veszély, hogy az emberiség áldozatul esik az ahrimáni hatalmaknak. Azt tudja, hogy Ahrimánt önmaga számára mindig lába alatt fogja tartani, de vajon az ember számára is? Mihály látja a legnagyobb földi esemény bekövetkezését. A Krisztus-lény leszáll a Föld tartományába abból a birodalomból, melyet Mihály maga is szolgál, hogy itt legyen, amikor az intelligencia egészen az emberi individualitásé lesz. Mert az ember akkor érez majd legintenzívebb vágyat, hogy átadja magát annak a hatalomnak, mely maradéktalan teljes tökéletességben az intellektus hordozójává vált. Krisztus azonban itt lesz, nagy áldozata révén ugyanabban a szférában fog élni, melyben Ahrimán is él. Az ember majd választhat Krisztus és Ahrimán között. A világ megtalálhatja majd a Krisztus-utat az emberiség fejlődésében. Ez Mihály kozmikus tapasztalata azzal kapcsolatban, amit kormányoznia kell a kozmoszban. Hogy kormányzásának tárgyánál maradjon, rálép a kozmosztól az emberiség felé vezető útra. Ezen az úton jár a Krisztus utáni VIII. század óta, de voltaképpen csak a XIX. század utolsó harmadában érkezett el földi hivatásához, mellyé kozmikus hivatása alakult. Mihály semmire sem kényszerítheti az embert. Hiszen a kényszer éppen ezáltal szűnt meg, hogy az intelligencia teljesen az emberi individualitás területére lépett. – A látható világgal közvetlenül határos érzékfeletti világban azonban Mihály fenségesen jelképes tettként kibontakoztathatja, amit ki akar bontakoztatni. Mihály itt fényaurában szellemi lény gesztusával mutatkozhat meg, melyben megnyilatkozik az elmúlt isteni intelligencia minden ragyogása és fensége. Itt megjelenítheti, hogy a múlt intelligenciájának hatása a jelenben még igazabb, szebb és erényesebbmorálisabb, mint az Ahrimántól ámító, csábító fénnyel ideáramló egész közvetlen jelen intelligencia. Észrevetetheti, hogy Ahrimán az ő számára mindig alacsony szellem lesz a lába alatt. Amit Mihály és övéi cselekedni kívánnak az emberekért, azt a látható világgal határos legközelebbi érzékfelettiséget látó emberek úgy érzékelik, amint itt leírtunk. Az ilyen emberek láthatják, hogy Mihály képének hogyan kell az embert Ahrimán szférájában Ahrimántól szabadon Krisztushoz vezetni. Ha ilyen embereknek sikerül látásukkal más emberek szívét és értelmét is feltárni, hogy az emberek egy köre tudja, hogy Mihály hogyan él most az emberek között, akkor majd az emberiség elkezdi helyes tartalommal ünnepelni Mihály ünnepét, amikor majd Mihály erejét elevenítik fel magukban a lelkek. Mihály reális hatalomként fog az emberek közt 12 hatni. Az ember pedig szabad lesz és szellemi életútját mégis Krisztussal bensőséges közösségben járja majd a kozmoszon át. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ Ha az ember valóban tudatosítja magában Mihály működését a szellemi világ- összefüggésben, akkor az emberi szabadság titkát kihámozza annyira a kozmikus összefüggésekből, mennyire a földi ember számára szükséges. 2/ A szabadság, mint tény, közvetlen adottság minden ember számára, aki megérti önmagát az emberiség fejlődésének jelen szakaszában. Senki sem mondhatja, hogy „szabadság nem létezik” ha nem akar nyilvánvaló tényt tagadni. Ellentmondást találhatunk azonban a tényszerű adottság és a kozmosz folyamatai között. Ez az ellentmondás megszűnik, ha megnézzük Mihály misszióját a kozmoszban. 3/ A „Philosophia der Freiheit” c, munkámban a világ jelen korszakában élő emberi lény „szabadságra” tudattartalomként igazolódik, a Mihály-misszió itt közölt leírásaiban e „szabadság létrejöttének” kozmikus magyarázatát találjuk. VI. Az emberiség jövője és Mihály tevékenysége Milyen az ember viszonya jelen fejlődési fokán Mihályhoz és az övéihez? Az ember olyan világgal áll szemben, melyet valamikor egészen isteni-szellemi lények töltöttek be. Az ember maga is odatartozott, mint az isteni-szellemi lények egyike. Akkor tehát az emberhez tartozó világ isteni-szellemi lényeké volt. Egy rákövetkező fejlődési szakaszban már nem. Ekkor kozmikus megnyilatkozása volt az isteniszellemiségnek és ennek lénye a megnyilatkozás mögött lebegett. De mégis csak a megnyilatkozásban élt és működött. Már volt csillagvilág. Fénylésében és mozgásában az isteni szellemiség megnyilatkozásként élt és működött. Azt mondhatjuk: az isteni szellemiség tevékenységét közvetlenül megláthatták abban, ahogy akkor egy csillag állt vagy mozgott. Mihály még ellenállás nélkül volt elemében mindabban, ahogyan az isteni szellem a kozmoszban hatott, ahogyan életében az ember kozmikus isteni szellemiség működésének eredménye volt. Ő közvetítette az istenség viszonyát az emberhez. Más idők jöttek. A csillagvilág többé már nem hordozta közvetlenül az isteniszellemi tevékenység jelenlétét. Úgy élt és mozgott, hogy állhatatosan tovább folytatta a korábbról benne maradt tevékenységet. – Az isteni szellemiség már nem megnyilatkozásként élt a kozmoszban, hanem csak mint működés. Az isteni szellemiség és a kozmosz között határozott kettősség jött létre. Mihály, saját lényének megfelelően, kitartott az isteni-szellemiség mellett. Az embert igyekezett hozzá a lehető legközelebb megtartani. Ezt tette továbbra is. Meg akarta bízni az embert attól, hogy túlságosan intenzíven benne éljen abban a világban, mely az isteni szellemiségnek nem lénye és megnyilatkozása, csak működése. Mihály mélységes megelégedésére szolgál, hogy a csillagvilágot az ember révén még sikerült közvetlen kapcsolatban tartania az isteni szellemiséggel a következő módon: az ember harmóniát igyekszik létrehozni földi élete és a csillagok 13 járása között, amint ismét új földi élet útjára indulva alászáll ebbe a létre, miután befejezte a halál és újabb születés közti létét. E harmónia régebben természetes volt, mert a csillagokban, melyek az emberélet forrásai is voltak, az isteni szellemiség működött: ma, mikor a csillagok járása csak folytatja az isteni szellemiség működését, nem jöhetne létre, ha az ember nem keresné. Régebbi időből megőrzött isteni szellemiségét kapcsolatba hozza a csillagokkal, melyekben isteni szellemiségük csak mint egy régebbi kor utóhatása van meg. Ezáltal az embernek a világgal való kapcsolatába olyan isteni jelleg kerül, ami korábbi időknek felel meg, de mégis későbbi időkben jelenik meg. Hogy ez így van, az Mihály tette. És ez a tett olyan mélységes elégedettséggel tölti el, hogy életelemének, életenergiájának, napszerű életakaratának egy részét ez az elégedettség adja. Ma azonban még egy lényegesen másfajta tényt is lát, ha szellemi szemét a Földre irányítja. Az embert a fizikai világban születése és halál közötti léte során olyan világ veszi körül, mely közvetlenül már az isteni szellemiség működését sem mutatja, hanem csak olyasmit, ami megmaradt ebből a működésből: azt mondhatjuk: már csak az isteni szellemiség művét. E mű formái éppenséggel isteni-szellemi jellegűek. Az emberi szemlélet számára a formákban, a természeti történésben megmutatkozik az isteni, de már nincsen elevenen bennük. A természet az isteninek ez az isten alkotta műve és mindenütt az isteni tevékenység képmása. Az ember ebben a napszerűen isteni, de nem elevenen isteni világban él. Mihály vele kapcsolatos működésének eredményeképpen azonban mint ember megőrizte az összefüggést az isteni szellemiség lényével. Istentől áthatott lényként él egy Istentől át nem hatott világban. Az ember ebbe az istennélkülivé vált világba viszi majd bele azt, amivé ebben a korszakban az ő lénye vált. Az emberiség majd világfejlődésbe bontakozódik. Az isteni szellemiség, melyből az ember származik, kozmikusan szétáramló emberi lényként ragyoghatja be a kozmoszt, mely már csak az isteni szellemiség képmásában létezik. Az emberiség révén nem ugyanaz a lény ragyog majd fel, aki valaha kozmoszként élt. Az ember mivoltán áthaladva az isteni szellemiség olyan lényt fog átélni, akit azelőtt nem nyilatkoztatott meg. Az ahrimáni hatalmak a fejlődés e haladási iránya ellen fordulnak. Nem akarják, hogy a világegyetemet további fejlődése során az eredeti isteni-szellemi hatalmak ragyogják be,- azt akarják, hogy az egész új kozmoszt az általuk felszívott kozmikus intellektualitás sugározza be és az ember ebben az intellektualizált kozmoszban éljen tovább. Ilyen élettel az ember elveszítené Krisztust. Ő ugyanis egészen olyan intellektualitással lépett a világba, amilyen egykor az isteni szellemiségben élt, midőn az még saját lényében alkotta a kozmoszt. Az ahrimáni hatalmak ellen akkor szegezünk olyasmit ami megvéd attól, hogy áldozatul esünk nekik, ha ma úgy beszélünk, hogy gondolataink Krisztuséi is lehetnének. Aki így tud beszélni, az érti Mihály kozmoszbeli missziójának értelmét. Ma a természetről úgy kell tudnunk beszélni, ahogyan a tudati lélek fejlődési szakasza követeli. Be kell tudnunk fogadni a tisztán természettudományos gondolkodásmódot. De meg kell tanulnunk, hogy a természetről úgy is beszéljünk – azaz érezzük, - ahogyan Krisztusunk megfelel. Krisztus nyelvét nemcsak a természet megváltásáról, a lélekről és az isteniről tanuljuk meg, hanem a kozmoszról is. Ha bensőséges lelki átérzéssel teljesen átéljük azt, amit közöttünk Mihály és övéi tetteikkel, missziójukkal jelentenek, akkor eljutunk oda, hogy emberi összefüggésünk az eredeti isteni szellemiséggel úgy őrződik meg, hogy használni 14 tudjuk Krisztus nyelvét a kozmosz felől. Mert Mihályt megérteni ma annyi, mint megtalálni az utat a Logoszhoz, amit Krisztus él a Földön az emberek között. Az antropozófia megfelelően értékeli, amit a természettudományos gondolkodásmód 4-5 évszázad óta a világról mondani tud. Ezen a nyelven kívül azonban még másikon is szól az ember lényéről, az ember fejlődéséről és a kozmosz létesüléséről, szeretne Krisztus-Mihály nyelvén szólni. Ha ugyanis mindkét nyelvet beszélik, akkor ma szakad meg a fejlődés és nem változhat át ahrimánivá az eredeti isteni szellemiség megtalálása előtt. A tisztán természettudományos beszédmód megfelel az intellektualitás eredeti isteni szellemiségtől való eloldódásának. Ahrimánivá változhat át, ha Mihály missziójára nem figyelnek föl; nem változik át akkor, ha a szabaddá vált intellektus a mihályi ideál erejével ismét magára talál az embertől eloldódott, vele szemben objektívvé vált eredeti kozmikus intellektualitásban, mely az ember ősforrásában rejlik, és Krisztus személyében lényszerűen jelent meg az emberiség körében, miután az emberből szabadságának kibontakozásáért eltávozott. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ Az isteni szellemiség a következő korszakokban különbözőképpen nyilvánul meg a kozmoszban: a/ saját lényének őseredeti mivoltában, b/ a lény megnyilatkozása révén, c/ működésével, amikor a lény visszahúzódik megnyilatkozásából, d/ a mű révén, amikor a megjelenő világban nincs már az istenség, csak ennek formái. 2/ A jelenlegi természetszemléletben az embernek nincs kapcsolata az istenivel, hanem csak művével. Abból, amit ez a szemlélet közvetít az ember lelki akarata számára, éppúgy kapcsolódhatunk emberileg a krisztusi hatalmakhoz, mint az ahrimáni erőkhöz. 3/ Mihályt az a törekvés hatja át, hogy az ember kapcsolatát a kozmosszal, - amit megőrzött az isteni lény érvényesülésének és megnyilatkozásának időiből, - úgy iktassa be szabadon ható ideálja révén az emberi kozmikus fejlődésbe, hogy magasabb, szellemnek megfelelő természetszemléletbe torkolljon bele az, amit az isteninek tisztán képére, formájára vonatkozó természetszemlélet mond. Ez jelen lesz ugyan az emberben, de csak mint emberi utóélménye az istenség kozmosszal való kapcsolatának a kozmikus fejlődés első két szakasza során. Az antropozófia ilyen módon helyesli a tudati lélek korszakának természetszemléletét, de ki is egészíti azzal, ami a szellemi szem látásából adódik. 15 VII. Az ember Mihály-Krisztus élménye Annak az igazi értelme, hogy az ember hogyan fogadjon egy világot, mely nem isteni lény, megnyilatkozás vagy működés, hanem az istenek műve, annak a számára fog megnyílni, akinek alapos átérzés hordozza Mihály lényéről és tetteiről meggyőződésébe felvett belső szemléletét. Megismerően tekinteni ebbe a világba annyit jelent, hogy az ember előtt olyan formák, alakzatok vannak, amelyek mindenütt hangosan szólnak az isteniről: önálló, élő isteni létet azonban nem talál bennük, ha illúzióknak nem adja át magát. És nem csak a világ megismerésére tekinthetünk. Bár az embert ma körülvevő világ konfigurációja ebben nyilatkozik meg a legvilágosabban. A mindennapi élet számára azonban lényegesebb az olyan világban-érzés, akarás, munka, melyet megformálásában isteninek érzünk ugyan, de nem tapasztalhatjuk, hogy isteni elevenség hatja át. A Philosophia der Freiheit-ben vásároltam az etikai impulzusokat, melyek szükségesek ahhoz, hogy ebbe a világba valóban morális életet vigyünk. A művi világban a helyesen érző ember számára Mihály lénye és tetteinek mostani világa ragyoghat. Mihály nem lép a fizikai világba mint jelenség. Minden hatásával érzékfeletti régióban tartózkodik, ez azonban közvetlenül határos a jelen világfejlődési fázis fizikai világával. Ezáltal sohasem léphet fel az a lehetőség, hogy a Mihály-lényről kapott benyomások révén az emberek a természetszemléletet a fantasztikumba vigyék: a morális-praktikus életet viszont egy Istentől alkotott, de isteni élettel át nem hatott világban úgy akarják kialakítani, mintha létezhetnének olyan impulzusok, melyeket nem az embereknek kell etikailag-szellemileg hordozniuk. Mihályhoz, - akár gondolkozva, akár akarva, mindig a szellemiségbe való helyezkedéssel közelíthet az ember. Ezáltal a következőképpen él majd az ember szellemileg: a megismerést és az életet úgy fogadja majd el, hogy a XV. század óta el kell éppen fogadnia. – De ragaszkodni fog a mihályi kinyilatkoztatáshoz, a természettől kapott gondolatokban ezt a kinyilatkoztatást gyújtja a világosságul, azt hordozza szívében, mint melegséget, amikor az isteni művi világnak megfelelően kell élnie. Akkor nem csak a jelenlegi világ megfigyelését és átélését tartja majd szem előtt, hanem az elmúlt világ állapotát is, amit Mihály közvetít, amit éppen Mihály hoz lényével és tetteivel a jelenvalóságba. Ha másként volna: ha Mihály úgy hatna, hogy tetteit abba a világba hozná, amit az embernek jelenleg fizikaiként kell megismernie, és átélnie, akkor az ember a jelenben azt ismerné meg a világból, ami valójában nincs benne, hanem volt. Ha ez történik, akkor a világ illúziorikus megragadása az ember lelkét a neki megfelelő valóságból másikba, nevezetesen egy luciferibe juttatja. Ahogy Mihály révén hat a múlt az ember jelenlegi életében, az a világ helyes szellemi fejlődésének értelmében történik, nem tartalmaz semmit ami luciferi. Fontos, hogy az emberi képzet felfogásában helyes képzet éljen arról, hogy Mihály missziójában minden luciferi elem kiküszöbölődik. A Krisztushoz vezető helyes utat is az tudja megtalálni, aki így áll szemben az emberiség történetében felgyulladó mihályi fénnyel. Mihály helyes útmutatást adhat majd, ha arról a világról van szó, mely az embert megismerése vagy cselekedetei számára veszi körül. Krisztushoz bensejében kell megtalálnia az utat. A természet megismerésének formája olyan, ahogy az utolsó 5 évszázadtól megkapta: teljesen érthető, hogy annak idején az érzékfeletti világ megismerése is olyanná vált, ahogyan jelenleg átéli az emberiség. A természetet úgy kell megismerni és átélni, hogy minden Isten nélkül való. Ezáltal az ember a világgal így 16 kialakított kapcsolatában önmagát már nem éli át. Amennyiben az ember érzékfeletti lény, annyiban a természethez való korszerű viszonya saját lényére vonatkozóan semmit sem ad. Etikusan sem élhet ember voltának megfelelően, ha csak ezt az álláspontot tartja szem előtt. Ez adja az indítékot arra, hogy ezt a megismerési és életmódot semmibe ne szivárogtassa bele, ami az ember érzékfeletti lényére, sőt általában az érzékfeletti világra vonatkozik. Elválasztják ezt a területet attól, ami emberi megismeréssel elérhető. A megismerhetővel szemben a hit kinyilatkoztatásának tudományon kívüli, vagy felüli területét veszik igénybe. Ezzel azonban Krisztus tisztán szellemi működése szemben áll. Krisztus a golgotai misztérium óta elérhető az emberi lélek számára. És hozzá való kapcsolatának nem kell bizonytalanul, homályosan, érzelmien misztikusnak maradnia: teljesen konkréttá, emberileg mélyen és világosan átélhetővé válhat. Akkor pedig a Krisztussal való együttélésből átáramlik az emberi lélekbe, amit saját érzékfeletti lényéről tudnia kell. A hit kinyilatkoztatását akkor úgy kell éreznie, hogy állandóan beleáradjon az eleven Krisztus-élmény. Ha Krisztusban megérzik azt a lényt, aki az emberi léleknek szemléletet nyújt saját érzékfelettiségéről, úgy áthatják az életet Krisztussal. Így egymás mellett állhat majd: a Mihály-élmény és a Krisztus-élmény. Mihály révén az ember majd helyesen találja meg a külső természettel szemben az érzékfelettiségbe vezető utat. A világról és az emberről, mint Kozmikus lényről alkotta, szellemnek megfelelő szemlélet mellé meghamisítottság nélkül odaállhat majd a természetszemlélet. Amit az ember egyébként csak hagyományos hit-kinyilatkoztatásként fogadhatna be, azt a lélek eleven Krisztus-kapcsolatában élheti majd át, ha álláspontja Krisztussal szemben helyes. Átélheti majd, hogy a lelki átélés belső világát beragyogja a szellem, ahogy a szellem hordozza a természet külső világát. Ha az ember saját érzékfeletti lényéről a Krisztus-lénnyel való együttélés nélkül akarna tudomást szerezni, akkor ez saját valóságából az ahrimániába juttatná. Krisztus kozmikusan alátámasztott módon hordozza az emberiség jövőjének impulzusait. A hozzá való kapcsolódás azt jelenti az emberi lélek számára, hogy saját jövőjének csiráit kozmikusan alátámasztott módon veszi fel. Más lények, akik már a jelenben felmutatnak olyan képződményeket, melyek kozmikus szempontból az ember számára csak a jövőben jogosultak, az ahrimáni szférához tartoznak. Krisztushoz helyes módon kapcsolódva, Ahrimántól is helyes módon kapja meg magát az ember. Akik a hit kinyilatkoztatását szigorúan óvni kívánják az emberi megismerés beszivárgásától, azokban öntudatlanul él a félelem, hogy az ember ilyen utakon ahrimáni befolyás alá kerülhet. Ezt meg kell érteni. De azt is meg kell érteni, hogy Krisztus dicsőségére és valóságos felismerésére szolgál, ha a Krisztussal való együttélésnek tulajdonítjuk a szellemiségnek kegyelemmel teljes beáramlását az emberi lélekbe. Így a jövőben a Mihály-élmény és a Krisztus-élmény egymás mellett állhat: ezáltal az ember majd megtalálja szabadságának helyes útját a gondolati- és életillúziókba való luciferi eltévelyedés és Ahrimán eljövendő alakzatokkal való csábítása között, melyek gőgjét kielégítik, de még nem lehetnek övéi a jelenben. A luciferi illúzióknak áldozatul esni annyit, mint nem válni teljes emberré, nem akarván a szabadság korszakáig továbbhaladni, hanem a fejlődés túl korai fokán – istenemberként - megállni. Az ahrimáni csábításoknak áldozatul eső nem akarja kivárni a megfelelő kozmikus pillanat elérkezését az emberlét egy bizonyos foka 17 számára, hanem ezt a fokot akarja elővételezni. – Mihály-Krisztus irányt mutató szóként áll a jövőben annak az útnak a kezdetén, melyen az ember kozmikus szempontból helyesen érhet világcéljához a luciferi és ahrimáni hatalmak között. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ Az ember úgy járja útját a kozmoszon át, hogy a luciferi impulzusok meghamisíthatják visszapillantását az elmúlt időkbe, jövőbe gondolását ahrimáni csábítások téveszthetik meg. 2/ A luciferi meghamisításokkal szemben az ember úgy találja meg a helyes álláspontot, ha megismerésre és életre való meggyőződését Mihály lényével és missziójával hatja át. 3/ Ezáltal azonban az ahrimáni csábításoktól is megvédi magát az ember, mert a külső természetbe vezető, Mihálytól ihletett szellemi út az ahrimánival szemben helyes állásponthoz juttatja, mivel a helyes átélést megtalálta Krisztussal. VIII. Mihály missziója az emberi szabadság korszakában Ha Mihály jelenlegi működéséhez szellemi átéléssel közeledünk, akkor megtaláljuk annak a lehetőségét, hogy szellemtudományosan világítsuk meg magunknak a szabadság kozmikus lényét. Ez nem vonatkozik „Philosophie der Freiheit” c. művemre. Ez a tisztán emberi megismerési erőkből indul ki, ha azok a szellem területére tudnak lépni. Más világok lényeivel még nem kell együtt haladnunk, hogy az itt felismertet felismerjük. Azt mondhatjuk azonban: a „Philosophie der Freiheit” előkészít arra, hogy megismerjük a szabadságról azt, amit azután a Mihállyal való szellemi együtt haladásban átélhetünk. És ez a következő: Hogy a szabadság valójában benne éljen az emberi cselekvésben, ahhoz az szükséges, hogy amit az ő fényében hajtunk végre, az semmiképpen se függjön az ember fizikai és éteri organizációjától. Ami „szabad” az csak az „én”-ből kiindulva történhet, és az asztráltestnek az „én” szabad akaratával kell együtt rezegnie, hogy átvihesse a fizikai- és étertestre. Ez azonban dolgoknak csak az egyik oldala. A másik éppen Mihály missziójával kapcsolatban lesz világossá. – Amit az ember szabadságban él át, annak semmi módon sem szabad éter- vagy fizikai testére hatni. Ha ez megtörténne, az ember teljesen eltávolodna attól, amivé fejlődésének szakaszai során az isteni-szellemi lény és az isteni-szellemi megnyilatkozás befolyása révén vált. Amit az ember azáltal él át, hogy környezetében csak az isteni-szellemi mű van, annak csak szellemi mivoltát /énjét/ szabad befolyásolnia. Fizikai és éterikus organizációját csak az befolyásolhatja, aminek kezdete az isteni-szellemi lényben és megnyilatkozásában volt és a fejlődési áramlat során nem környezetében, hanem saját lényében folytatódik. Nem szabad azonban kölcsönhatásba kerülnie az emberi lényben azzal, ami a szabadság elemében él. Ez csak azáltal lehetséges, hogy 18 Mihály a fejlődés ősi múltjából áthoz valamit, ami az ember számára olyan összefüggést létesít az isteni szellemiséggel, mely jelenleg már nem hat bele a fizikai és éterikus alakulásba. Így Mihály misszióján belül kialakul az ember szellemi világgal való érintkezésének alapja, mely a természeti jellegre egyáltalán nem hat. Magasztos élmény azt látni, hogy Mihály az ember lényét a szellemi szférába emeli fel, míg a szabadság szférája alatt kibontakozó nem tudatos, tudatalatti egyre mélyebben nő bele a materiálisba. Ha az ember nem hajlandó a természeti lényekhez és folyamatokhoz való kapcsolatain kívül még olyanokat is elismerni, mint amelyek Mihály missziójához fűződik, akkor a világ lényéhez való viszonya a továbbiakban mindig érthetetlenebbé válik majd számára. A természethez való kapcsolatokat kívülről szemlélt dolgoknak ismerjük meg, a szellemi világhoz fűződőek mintegy valami lényszerűvel való belső beszélgetésből erednek, amihez az ember azáltal nyitott magának utat, hogy elfogadta a világ szellemiségének megfelelő szemléletet. A szabadság impulzusainak megéléséhez tehát az embernek bizonyos természeti hatásokat – melyek lényére a kozmoszból gyakorolnak hatást – távol kell tudjon tartani lényétől. Ez a távoltartás tudat alatt játszódik le, míg a tudatban azok az erők működnek, melyek az énnek szabadságban folytatott életét jelentik. A szabadságban való működés tudata az ember belső észlelése elé tárul, az emberrel más világszférákból kapcsolódó szellemi lények számára ez másképp van. Az angyali hierarchia lénye számára, aki az emberi létnek egyik földi életből a másikba való vezetésével van elfoglalva, a szabad emberi cselekvés azonnal így szemlélhető: az ember eltaszítja magától a kozmikus erőket, melyek tovább akarják alakítani, melyek én-organizációjának a szükséges fizikai támaszokat akarják nyújtani, ahogy a Mihálykorszak előtt nyújtották. Mihály, mint az arkangyali hierarchia lénye, az angyali hierarchia lényeinek segítségével kapja benyomásait. Annak a feladatnak szenteli magát, hogy a kozmosz szellem részéből az itt leírt módon erőket juttasson az emberhez, amik pótolhatják a természeti létből visszatartott erőket. Ezt azáltal éri el, hogy működését a golgotai misztériummal a legtökéletesebb összhangba hozza. Krisztusnak a földfejlődés sorában kifejtett működésében rejlenek azok az erők, amelyekre a szabadság révén működő embernek az elnyomott természet-impulzusok kiegyenlítéséhez szüksége van. Csakhogy akkor az embernek valóban el kell juttatnia lelkét a Krisztussal való belső együttéléshez, melyről itt a Mihály-misszióról való közlések során már szó volt. Az ember a valóságot érzi, ha szemben áll a fizikai Nappal és meleget és fényt kap tőle. Krisztussal szemben, aki létét mint szellemi Nap kötötte össze a földi léttel, az embernek ugyanígy kell élnie és lelkébe elevenen befogadnia azt, amit a szellemi világban megfelel melegnek és fénynek. „Szellemi melegtől” érzi majd áthatva magát, ha Krisztust önmagában éli át. Lényét ilyen áthatottságban érezve, azt fogja mondani: ez a meleg emberi lényedet eloldja a kozmosz kötelékeiből, ahol nem szabad maradnia. A szabadság kivívásáért az ősidő isteni-szellemi létének olyan régiókba kellett téged vezetnie, ahol nem maradhatott veled, de Krisztust adta neked, hogy az Ő erői nyújtsák számodra szabad emberként azt, amit az ősidő isteni-szellemi léte valaha természeti úton adott neked, mely akkor egyben szellemi út volt. Ez a meleg újra visszavezet az istenihez, ahonnan származol. És ebben az érzésben az emberben bensőséges lelki melegséggel fog összefonni a Krisztusban és Krisztussal való átélés a valódi és igazi emberség átélésével. „Emberi lényemet Krisztus adja”, ez lengi és áramolja át majd alapérzésként a lelket. És ha már ez az érzés megvan, akkor megjön a másik is, 19 amikor az ember úgy érzi, hogy Krisztus révén kiemelkedik a puszta földi létből, amennyiben egynek érzi magát a Föld csillagkörnyezetével és mindazzal, amit isteni szellemiségnek ismerhet fel a csillagkörnyezetben. És így van a szellemi fénnyel is. Az ember teljességgel átérezheti magát emberi lényében, amennyiben szabad individualitásként észleli magát. De mégis kapcsolatos ezzel valami elsötétülés. Az ősidő isteni szellemisége már nem világít. Az ősi fény újra itt van abban fényben, amit Krisztus hoz az emberi énnek. Így együtt élve Krisztussal napszerűen ragyoghatja be az egész lelket a boldogító gondolat: az ősi magasztos isteni fény újra itt van, világít, bár fényének jellege nem természeti. És az ember egyesül a jelenben a múlt szellemi kozmikus fényerőivel, amelyek idején még nem volt szabad individualitás. És ebben a fényben megtalálhatja az utakat, melyek helyesen vezetik emberi lényét, ha lelkében megértéssel kapcsolódik Mihály missziójához. Akkor majd a szellem melegében érzi az ember az impulzust, ami kozmikus jövőjébe úgy viszi át, hogy hű maradhat benne az isteni-szellemi lénynek ősi adományaihoz bár uralmuk alatt szabad individualitássá fejlődött. És a szellemi fényben érzi majd az erőt, ami mind magasabb és tágabb tudattal való észlelése során abba világba vezeti, ahol eredetének isteneivel szabad emberként találkozik újra. Ha az ember meg akar maradni eredeti létében, meg akarja tartani az eredeti naiv, az emberben működő isteni jóságot és visszariad a szabadság használatától, akkor a jelen világában, ahol minden szabadságának kifejlődésére van berendezve, mégis Luciferhez jut, aki a jelenlegi világ tagadását akarja. Ha az ember átadja magát a jelenlegi létnek és a világnak, egyedül az intellektus számára most elérhető természetiségét akarja uralomra juttatni, mely közömbösen viselkedik a jósággal szemben, és a szabadság használatát csak az intellektusban akarja átélni. Ez az embert a jelen világában, ahol a fejődést mélyebb lelki régiókban kell folytatnia, mert a felsőkben a szabadság működik, mégis Ahrimánhoz juttatja, ki azt akarja, hogy a jelenlegi világ teljesen az intellektuális lény kozmoszává alakuljon. Azokban a régiókban, ahol az ember érzi, hogy tekintete a külvilág felé szellemileg Mihályra, lelkének mélye felé szellemileg Krisztusra esik, megterem az a lelki és szellemi biztonság, aminek révén az ember azt a kozmikus utat járhatja majd, melyen rátalál eredetének elvesztése nélkül jövője helyes beteljesedésére. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ Csak az lehet szabad cselekedet, melynél sem az emberben, sem rajta kívül nem hat természeti történés. 2/ Ezzel poláris ellentétként áll szemben, ha az emberi individualitás szabad működése során elfojtódik benne egy természeti folyamat, ami nem szabad cselekvés esetén megvolna és az emberi lényt kozmikusan előre meghatározott módon alakítaná ki. 3/ A jelen és a jövő világ fejlődési stádiumát lényében átélő ember alkatát nem a természetnek, hanem a szellemnek megfelelő úton kapja meg a Mihályhoz kapcsolódás révén és ezáltal megtalálja a Krisztushoz vezető utat is. 20 IX. Kozmikus gondolatok Mihály és Ahrimán működésében Mihály és Ahrimán egymáshoz való viszonyát vizsgálva felmerül a kérdés, hogyan viselkedik ez a két szellemi hatalom a kozmikus összefüggések között, tekintve, hogy mind a kettő az intellektuális erők kibontakozásában tevékenykedik? Mihály a világmindenségen áthaladva bontakoztatta ki az intellektualitást a múltban. Ezt azoknak az isteni-szellemi hatalmaknak a szolgálatában tette, akiktől ő maga és az ember is származik. És az intellektualitással szemben a kapcsolatban akar maradni. Amikor az intellektualitás eloldódott az isteni-szellemi hatalmaktól, Mihály – hogy megtalálja útját az ember benső világához, - elhatározta, hogy olyan kapcsolatot létesít az emberiséggel, amely által megfelelő viszonyba kerül az emberisében lévő intellektualitással. De mindezt csakis az isteni-szellemi hatalmak értelmében, továbbra is őket szolgálva akarta megtenni, tehát azoknak a hatalmaknak a szolgálatában, akikkel a maga és az ember eredete óta kapcsolatban van. Mihály azt akarja, hogy a jövőben az intellektualitás az ember szívén áradjon keresztül és ugyanolyan erő legyen, mint amilyen már akkor volt, amikor kezdetben az isteni-szellemi hatalmakból áradt ki. Másképp áll azonban a dolog Ahrimánnal. Ez a lény már régen eloldódott attól a fejlődési áramlattól, amelyhez az említett isteni-szellemi hatalmak tartoznak és már az ősrégi múltban mint önálló kozmikus hatalom állt az isteni hatalmak mellé. – Most ugyan térbelileg abban a világban van, amelyhez az ember is tartozik, de az ehhez a világhoz törvényszerűen hozzátartozó lényekkel nem épít ki semmiféle erő- összefüggést. Csak a mi világunkba áradó, isteni-szellemi hatalmaktól eloldott intellektussal van annyiban rokonságban, hogy általa a maga módján kapcsolódni tud az emberiséghez. Ahrimán már az ősrégi időkben egyesült azzal, amit az ember ma adományként kap a világmindenségtől. Ahrimánnak az a szándéka, hogy az emberiségnek adott intellektust a sajátjához tegye hasonlóvá. Ahrimán az intellektualitást abban a korszakban sajátította el, mikor azt még nem tehette bensőségessé. Benne az intellektualitás olyan erő maradt, amelynek a szívhez, a lélekhez semmi köze nincs. Hideg, fagyos, lélek nélküli kozmikus impulzusként árad belőle az intellektualitás. – És akit ez az impulzus ragad meg, olyan logikát fejleszt, amely könyörület és szeretet nélkül, látszólag önmagát nyilatkoztatja meg – valójában Ahrimán szól belőle a jelét sem adja annak, hogy az ember helyesen, bensőségesen, lelkileg kapcsolódik ahhoz, amit gondol, beszél és cselekszik. Mihály sohasem sajátította el az intellektualitást a maga számára. Kormányozza, mint isteni-szellemi erőt, mert az isteni-szellemi hatalmakkal kapcsolatban lévőnek érzi magát. És ezért ha ő hatja át az intellektualitást, megvan a lehetősége annak, hogy mint a fejnek és a szellemnek, úgy a szívnek, a léleknek is kifejeződése legyen. Mert Mihály magában hordja isteneinek és az embernek összes őseredeti erőit. Tehát nem visz az intellektualitásba semmi dermesztő hidegséget, hanem bensőséges melegséggel, teljes lélekkel hatja át. Ez az oka annak, hogy Mihály komoly arckifejezéssel és taglejtéssel halad a kozmoszon át. Bensőleg így kapcsolódni az intellektuális tartalomhoz annyit jelent, mint eleget tenni annak a követelménynek, hogy szubjektív önkényből, kívánságból és vágyból semmi se kerüljön az intellektuális tartalomba. Különösen a logika egy lénynek az önkénye nem a világmindenség kifejeződése. Mihály a saját erényének azt tartja, hogy ő a világmindenség kifejeződése legyen s hogy mindazt, ami benső világában megmozdul, benső világában is tartsa. Érzülete a kozmosz nagy összefüggéseihez igazodik – erről beszél arckifejezése: az emberhez közeledő akarata visszatükrözi azt, amit a világmindenségben lát, - erről beszél tartása, 21 taglejtése. Mihály komoly, mert a komolyság mint valamely lény megnyilatkozása, a kozmosz tükre: a mosoly pedig annak a kifejeződése,, ami egy lényből kisugárzik a világba. A Mihályra vonatkozó egyik imagináció a következő: Mihály az idő folyásában működik. A kozmosz fényét lényszerűen, mint saját lényét hordozza a kozmosz melegét mint saját lénye megnyilatkozását alakítja: lénye úgy vonul tova mint egy világ: önmagát csak annyiban igenli, amennyiben a világot igenli. A világ minden pontjáról erőket vezet a Földre. Ezzel szemben Ahrimánra vonatkozó imagináció: Ahrimán a maga útján haladva, az időben a teret akarja meghódítani. Sötétség van körülötte és a sötétségbe saját fényének sugarait küldi. Minél többet ér el szándékaiból, annál erősebb fagy van körülötte. Mint egy egész világ, úgy mozog tova, egy lénybe, saját lényébe tömörítve mindent: a világot tagadva igenli önmagát: mozgása olyan, mintha sötét barlangok borzongató erőit hozná magával a földre. Ha az ember szabadságra törekszik egoizmus nélkül, ha számára a szabadság egyenlő az elvégzendő tett iránti tiszta szeretettel, akkor megvan a lehetősége arra, hogy Mihályhoz közeledjék. – Ha azonban növekvő önzéssel akar szabadon működni, ha a szabadság azt a büszke érzést jelenti számára, hogy önmagát nyilatkoztatja meg cselekedeteiben, akkor az a veszély fenyegeti, hogy Ahrimán területére ér. A fenti imaginációk egyike a tett iránti szeretetből (Mihály) a másik pedig a cselekvő ember önszeretetéből (Ahrimán) származik. Ha az ember érzi, hogy mint szabad lény Mihály közelében van, akkor útban van afelé, hogy az intellektualitás ereje a maga „egész emberségében” hordozza. Fejével gondolkodik ugyan, de a szíve érzi a gondolkodás világosságát vagy sötétségét, s mivel a gondolatok mint szándékok élnek benne, akarata kisugározza egész mivoltát. Az ember mint a világ kifejeződése egyre emberebbé válik. Úgy talál rá önmagára, hogy nem önmagát keresi, hanem akarattal áthatva szeretetben kapcsolódik a világhoz. Ha az ember, szabadságát kifejlesztvén, enged Ahrimán csábításainak, olyan intellektualizmusba kényszerül, amely szellemi automatizmus. Ebben az ember már nem ő maga, hanem csak rész. Egész gondolkodása csak a fej élménye, a fej elválasztja a gondolkodást a szívbéli és akarati élettől és kioltja az ember önálló létét. Ha az ember saját létének kifejeződésévé válik, egyre kevésbé fejezi ki ember-lény mivoltát, önmagát keresve elveszti magát. Elvonja magát a világból, amelytől megtagadja szeretetét. Az ember azonban önmagát csak akkor éli át igazán, ha szereti a világot. Mindebből látható, hogy Mihály az a lény, aki Krisztushoz vezet. Mihály mivoltának, tartásának, cselekedetének egész komolyságával szeretetben halad a világon át. Aki vele tart, az a külvilággal való viszonyában a szeretet ápolja. És a szeretetnek a külvilággal kapcsolatban kell kifejlődnie, különben önszeretetté válik. Ha megvan bennük a mihályi érzület és az ennek megfelelő szeretet, akkor a más iránti szeretet visszasugárzik saját énünkre és énünk szeretni tud majd anélkül, hogy önmagát szeretné. És az ilyen szeretet útján találja meg az emberi lélek Krisztust. Aki Mihályhoz igazodik, az a külvilághoz való viszonyában a szeretet ápolja és így megtalálja lelkének belső világával azt a kapcsolatot, amely őt Krisztushoz vezeti. A most kezdődő korszaknak szüksége van arra, hogy megismerje a fizikai világgal közvetlenül határos világot és megtalálja benne Mihályt, a mihályi missziót. Az a természeti kép, amelyet magunkban- ezt a fizikai világot szemlélve – alkotunk, nem annak a világnak a képe, amelyet közvetlenül átélünk, hanem annyival van emberi világunk alatt, amennyivel a mihályi világ az igazán emberi világ fölött van. 22 Csak nem veszi észre az ember, hogy amikor öntudatlanul világának képét megalkotja, egy másik világ jön létre. És amikor ezt a képet megfesti, már útban van afelé, hogy kioltsa önmagát és a szellemi automatizmus áldozata legyen. Emberségét csak úgy tarthatja meg, ha ezzel a képpel, a természeti szemlélet alkotta képpel, amelyben elveszti önmagát, szembeállítja a másik képet: Mihály működését, ahogy utat mutat Krisztus felé. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ Az ember a világban működő harmonikus gondolatokat még nem látja át kozmikus jelentőségükben, ha megáll magánál a működő dolognál, hanem megismerően kell tekintenie a lényekre, akiktől a hatás ered, pl. a kozmikus gondolatok esetében, hogy Mihály vagy Ahrimán hordozza-e őket a világba és azon keresztül. 2/ Az egyik lénytől, a világgal való kapcsolata folytán üdvös és alkotó hatással ered valami, ami egy másik lénytől eredően pusztítónak és rombolónak bizonyul. A kozmikus gondolatok a jövő felé viszik az embert, ha Mihálytól kapja őket, a számára üdvös jövőtől eltérítik, ha Ahrimán adja. 3/ Ilyen elmélkedések egyre közelebb juttatják az embert ahhoz, hogy leküzdje egy bizonytalan szellemiségről alkotott szemléletét, mely pantheizmushoz vezeti és működne a dolgok mélyén és eljut egy határozott konkrét szemlélethez, mely képzeteket tud alkotni a magasabb hierarchiák szellemi lényeiről. Mert a valóság mindenütt a lényszerűben létezik és ami nem lényszerű benne, az az a tevékenység, ami a lények egymás közötti viszonyaiban játszódik le. Csak úgy fogható fel, ha az ember tekintetét a cselekvő lényekre tudja irányítani. X. A tudati lélek kapui előtt. Hogyan készíti elő Mihály földi misszióját az érzékfelettiségben Lucifer legyőzése révén Első tanulmány Mihálynak a világ és az ember fejlődésében a XIX. század végén történt beavatkozása különleges megvilágításban jelenik meg, ha a szellemtörténet azt megelőző évszázadaira tekintünk. A XV. század elején van a tudati lélek korának kezdeti időpontja. – Ettől az időponttól kezdve az emberiség szellemi életében tökéletes változás nyilvánul meg. Követni lehet, amint előzőleg az imaginációk még mindenütt belejátszottak az emberek szemléletébe. Egyes személyiségek mindenesetre már korábban eljutottak lelki életükben a puszta „fogalmakhoz”, az emberek többségének általános lelki alkata azonban az imaginációk és a tisztán fizikai világból származó képzetek kölcsönös áthatóságban él. Ez így van a természeti történésekkel, de a történelmi létesüléssel kapcsolatos képzeteknél is. Amit ebben az arányban a szellemi megfigyelés találhat, azt a külső bizonyítékok teljességgel igazolják. Utóbbiak közül mutassunk rá néhányra. 23 Amit az előző évszázadokban történelmi eseményekről gondoltak és mondtak, azt éppen a tudati lélek korának bekövetkezte előtt írják le. És így őriztünk meg ebből az időből „mondókat” és más effélét, amik hű képet adnak arról, ahogy azelőtt a „történelmet” képzelték. Szép példa erre a „Jó Gerhardról” szóló elbeszélés, ami a XIII. sz. első felében élő Rudolf von Eas egyik költeményébe n maradt fenn: A „Jó Gerhard” gazdag kereskedő Kölnben. Kereskedelmi útra indul Oroszországba, Lívlandba és Poroszországba, hogy coboly-szőrmét vásároljon. Azután Damaszkuszba és Ninivébe megy, hogy selymeket és hasonlókat szerezzen. Hazautazása közben viharban hányódik. Idegen földre jut, ahol megismer egy embert, aki angol lovagokat és az angol király jegyesét tartja fogságban. Gerhard mindenét odaadja amit az úton nyert és megkapja érte a foglyokat. Hajójára veszi őket és hazafelé indul. Amikor a hajók odaérnek, ahol az Angliába és Gerhard hazájába vezető utak elválnak, Gerhard a fogoly férfiakat hazájukba bocsátja, a király jegyesét magánál tartja, remélve hogy vőlegénye, Vilson király érte jön, amint hírt kap megszabadításáról és tartózkodási helyéről. Gerhard az elképzelhető legjobban bánik a király menyasszonyával és vele jött barátnőivel. – A hölgy úgy él megszabadítójának házában, mint legkedvesebb leánya. Ekkor Gerhard elhatározza, hogy „gyámleányát” fiával házasítja össze, hogy jövőjét biztosítsa. Mert Vilmos, - azt lehet hinni – meghalt. Gerhard fiának esküvője folyik, amikor ismeretlen zarándokként Vilmos jelenik meg. Sokáig tévelygett, hogy jegyesét megtalálja. Gerhard fia önzetlen lemondással visszaadja neki menyasszonyát. Egy ideig mindketten Gerhardnál maradnak, ő azután felszerel egy hajót, hogy Angliába vigye őket. – Amikor ismét méltóságra juttatott foglyai Gerhardot először üdvözölhetik Angliában, akkor át akarják királlyá választani. Azonban azt feleli, hogy a törvényes királyi párt hozza nekik. Hiszen ők is holtnak hitték Vilmost és új királyt akartak választani, ahol Vilmos bolyongásai alatt zűrzavarossá váltak az államotok. A kölni kereskedő minden méltóságot és gazdagságot visszautasít és visszatér Kölnbe, hogy ott továbbra is egyszerű kereskedő legyen, mint azelőtt. A történet kerete, hogy I. Ottó szász császár Kölnbe utazik, hogy megismerje a „Jó Gerhardot”. A hatalmas császár ugyanis enged a kísértésnek, hogy némely tettéért „földi jutalmat” várjon. Gerhard megismerésével példaképpen érezheti, amint egy egyszerű ember kimondhatatlan jót cselekszik – minden árút odaad, hogy foglyokat szabadítson ki, - visszaadja fia menyasszonyát Vilmosnak, - aztán mindaz amit tesz, hogy ismét Angliába vigye, stb. – anélkül, hogy bármilyen földi jutalomra vágyna azért, hanem minden jutalmát az istenség uralmától várja. Az emberek „Jó Gerhardnak nevezik ezt az embert, a császár érzi, hogy Gerhard gondolkodásmódját megismerve, hatalmas vallásos morális impulzust kap. Az elbeszélés, melynek vázát itt megadtam, hogy ne csak névvel utaljak egy ilyen kevéssé ismert dologra, egyik oldaláról egészen világosan mutatja az emberiség fejlődése során a tudati lélek eljöttét, a megelőző kor lelki akaratát. Aki ugyanis hatni engedi magára az elbeszélést, ahogyan Rudolf von Erns adja, az érezheti, hogy mennyire megváltozott a földi világ átélése azóta az idő óta, mikor Ottó császár élt. (a X. században). Nézzük meg, hogy bizonyos tekintetben milyen „világos” lett a tudati lélek korában az ember lelki tekintete előtt a világ, minden fizikai lét és létesülés megragadása számára. Bizonyos tekintetben Gerhard hajóival mintegy ködben utazik. Mindig csak egy kis részt ismer a világból, amihez kapcsolódni akar. Kölnben mit se tudni arról, ami Angliában történik, és évekig kell keresni valakit, aki Kölnben van. Olyan ember életét és vagyonát, mint akihez Gerhard vetődött el hazautazása közben, az ember csak úgy ismeri meg, ha a sors közvetlenül az illető helyre juttatja. 24 A világ viszonyainak az áttekintéséhez úgy viszonylik az akkori, mint egy napfényes, tágas vidékre pillantás a sűrű ködben való tapogatózáshoz. Amit ma „történelminek” ismernek el, annak semmi köze ahhoz, amit a „Jó Gerhard”-ról mesélnek. Annál több van a kor kedélyéhez és egész szellemi helyzetéhez. Ezeket ábrázolják imaginációikban, - nem pedig a fizikai világ egyes eseményeit. Ebben az ábrázolásban az tükröződik, hogy az ember nemcsak olyan lénynek érzi magát, aki a fizikai világ eseményeinek láncszemeként él és tevékenykedik, hanem érzi, hogy létébe szellemi érzékfeletti lények hatnak és akarata kapcsolatban van velük. A „Jó Gerhard” elbeszélése megmutatja, hogy az a félhomály, ami a tudati lélek kora előtt a fizikai világ áttekintésére vonatkozólag fennállt, a szellemi világ szemlélésére irányította a tekintetét. Nem láttak bele a fizikai lét messzeségébe, de annál inkább a szellemi lét mélységeibe. A jellemzett korszakban azonban már nem volt úgy, mint ahogy egykor az emberiség homályos, álomszerű szellemi látása mutatta a szellemi világot. Az imaginációk megvoltak, de az emberi léleknek olyan felfogásában merültek fel, ami már erősen a gondolati jelleg felé nyomult. Ez azt okozta, hogy már nem tudták hogy az imaginációkban megnyilatkozó világ hogyan viszonylik a fizikai lét világához. Ezért tűntek az imaginációk önkényes, valóság nélküli „koholmánynak” az olyan emberek számára, akik már erősebben ragaszkodtak a gondolati jelleghez. Már nem tudták, hogy az imaginációk révén olyan világba tekint az ember, melyben emberi lényének egészen más részével áll szemben, mint a fizikai világban. Így az ábrázolásban mindkét világ megvolt egymás mellett és az elbeszélés jellege folytán olyan karaktert öltöttek, hogy az elmesélt szellemi történéseket az ember olyan érzékelhetőnek tarthatta, mintha csak a fizikai történések között játszódtak volna le érzékelhető módon. Ehhez járult, hogy sok ilyen elbeszélésben összekeverték a fizikai eseményeket. Kortársként szerepelnek olyan személyek, akiknek életét évszázadok választják el egymástól, a történéseket hibás helyre vagy időpontra teszik. A fizikai világ tényeit az emberi lélek úgy szemléli, ahogyan csak a szellemiséget lehet szemlélni, melynek számára időnek és térnek más jelentősége van mint a fizikaiak számára; gondolatok helyett imaginációkban ábrázolják a fizikai világot, a szellemi világot viszont úgy beleszövik az elbeszélésbe, mintha nem másik létformával, hanem a fizikai tények folytatódásával lenne dolguk. A csak fizikaiakhoz igazodó történelmi felfogás úgy gondolja, hogy keletről, Görögországból, stb. vették át régi imaginációikat és ezeket költőileg egybeszőtték az embereket akkoriban foglalkoztató történelmi anyagokkal. Hiszen a VII. századból való Szevillai Izidor írásai a régi mondai motívumoknak valóságos gyűjteményei voltak számukra. Ez azonban külsőséges szemléletmód. Csak annak számára jelentős, akinek nincs érzéke az olyan emberi lelkialkathoz, amely létével még közvetlen kapcsolatban tudja magát a szellemi világgal, és ezt a tudást – úgy érzi -, imaginációkban kell kifejeznie. Nem lényeges az, hogy azután saját imagináció helyett olyan történelmi hagyományokat használtak fel, amelybe beleélték magukat. A lényeges az, hogy a lélek a szellemi világhoz igazodik, így ebbe a világba tagozódva látja saját cselekvését és a természeti történést is. A tudati lélek korának kezdete előtti időben azonban eltévelyedés vehető észre az elbeszélés módjában. A szellemiségnek megfelelő megfigyelés a luciferi hatalom működését látja ebben az eltévelyedésben. Ami a lelket arra készteti, hogy élményeinek tartalma 25 közé imaginációkat vegyen fel, az nem annyira az időkben álomszerű szellemi látás révén nyert képességeknek felel meg, hanem már inkább a Krisztus utáni VIII-XIV. századokban meglévőknek. Ezek a képességek az érzéki észleletnek inkább gondolati megragadására törekednek. Az átmeneti időszakban mindkét képesség megvan egymás mellett. A lélek ott áll a régi és az új tájékozódás között, egyik a szellemi világra irányul és a fizikait csak mintegy ködben látja, a másik a fizikai történésre irányul és a szellemi szemlélet elhalványul benne. Az emberi léleknek ebbe az ingatag egyensúlyába hat bele a luciferi hatalom. Szeretné megakadályozni, hogy az ember megtalálja a fizikai világban való helyes tájékozódást. Tudatával azokban a szellemi régiókban szeretné tartani, amelyek az ősidőkben feleltek megneki. Nem akarja hagyni, hogy álomszerű imaginatív világszemléletébe a fizikai lét megragadására irányuló tisztán gondolati jelleg leszivároghasson. Helytelen módon visszatarthatja felfogóképességét a fizikai világtól. A régi imaginációk átélését azonban helyes módon nem tarthatja fenn. Így imaginációkban gondolkoztatja anélkül, hogy lelkileg egészen abba a világba helyezhetné, ahol az imaginációk teljes érvényűek. A tudati lélek korának kezdetén Lucifer úgy működik, hogy az ember a fizikaival mindjárt határos érzékfeletti régiókba jut általa. Ezt egész szemléletesen látjuk „Ernő herceg mondáján”, ami a középkor legkedveltebbjei közé tartozott és mindenütt széles körben mesélték. Ernő herceg viszályba kerül a császárral, aki igazságtalanul háborúval akarja tönkretenni. A herceg – úgy érzi – kénytelen keresztes hadjáratban részt venni Kelet felé, hogy megszabaduljon az uralkodóval való lehetetlen viszonyától. Azokban az élményekben, melyeket átél míg utazása céljához ér, a fizikai mondaszerűen szövődik össze a szellemiséggel. A herceg útjában pl. olyan néphez jut, amely nép tagjainak a feje darvakéhoz hasonló alakú; hajóival a mágnes hegyre vetődik, amely magnetikusan vonzza őket, úgy hogy a hegy közelébe került emberek nem tudnak visszajutni, nyomorultul el kell pusztulniuk. Ernő herceg és kísérete úgy szabadulnak meg, hogy bőrökbe vonják magukat és a mágnes hegyre vetődött embereket – szokásuk szerint - zsákmányul elvivő griffekkel egy hegyre vitetik magukat és ott a griffek távollétében a bőröket átvágva elmenekülnek. A további vándorlás azután olyan néphez vezeti, amelynek füle oly hosszú, hogy mint ruházat borítható az egész test köré; egy másikhoz jut melynek akkora a lába, hogy az emberek a földre fekhetnek ha esik és a lábukat ernyőnek teríthetik maguk fölé; törpék, óriások népéhez jut el, stb. – Sok ezekhez hasonlót mesélnek Ernő herceg keresztes utazásával kapcsolatban. A monda nem érezteti megfelelően, hogy mindenütt, ahol imaginációk lépnek fel, a szellemi világhoz való igazodás történik, - hogy képekben beszélnek el az asztrális világban lejátszódó dolgokat, melyek a földi emberek akaratával és sorsával kapcsolatosak. És így van ez a „szép Roland-mondával”, melyben Nagy Károly pogányok elleni spanyol hadjáratát dicsőítik. Itt a Bibliára támaszkodva még azt is mondják, hogy a Nap járása lelassul úgy, hogy egy nap olyan hosszú lesz, mint máskor kettő, ezért, hogy Nagy Károly elérhesse célját amire törekszik. És a „Niebelung-mondában” látjuk, hogy az északi országokban fennmaradt formája tisztábban fenntartja a szellemiség szemléletét, míg Közép-Európában az imaginációkat közel hozzák a fizikai élethez. Az elbeszélés északi formájában kifejeződik, hogy az imaginációk az asztrális világra vonatkoznak, a Niebelung-ének közép-európai alakjában az imgainációk átcsúsznak a fizikai világ szemléletébe. Az Ernő herceg mondájában fellépő imaginációk is valójában arra vonatkoznak, amit a fizikai szférában tapasztaltak közben az „asztrális világban” élnek át, melyhez az ember éppúgy hozzátartozik, mint a fizikaihoz. Ha mindezekre 26 szellemi tekintetet vetünk, akkor azt látjuk, hogy a tudati lélek korába való belépés olyan fejlődési fázisból való kinövést jelent, ahol a luciferi hatalmak legyőznék az emberiséget, ha a tudati lélek révén, annak intellektuális erejével nem kerülne új fejlődési impulzus az emberi lénybe. A szellemi világhoz való igazodást, mely az eltévelyedés útjaira akar téríteni, a tudati lélek megakadályozza, az emberi tekintet kiviszi a fizikai világba. Mindaz, ami ebben az irányban történik, elvonja az emberiséget az őt megtévesztő luciferi hatalomtól. Itt Mihály már a szellemi világból működik az emberiségért. Később művét az érzékfelettiségből készíti elő: olyan impulzusokat ad az emberiségnek, melyek megőrzik a szellemi-isteni világhoz a korai kapcsolatokat anélkül, hogy ez a megőrzés luciferi jelleget öltene. Azután a XIX. század utolsó harmadában Mihály behatol magába a fizikai földi világba tevékenységével, amit a XV. századtól a XIX. századig az érzékfelettiségből előkészítőleg folytatott. Az emberiségnek egy ideig olyan irányban kellett szellemi fejődését átélnie, hogy megszabaduljon a szellemi világhoz fűződő kapcsolataitól, ami lehetetlenné- válásával fenyegették. Azután a Mihály-misszió révén ez a fejlődés olyan utakra tért, melyek a földi emberiség továbbhaladását ismét olyan kapcsolatba hozták a szellemi világgal, mely számára üdvös. Így Mihály működése a luciferi világkép és az ahrimáni világértelem között áll. A világkép nála bölcsességgel teljes világ-megnyilatkozássá- válik, ami a világértelmet isteni világműködésként tárja fel. Ebben a világműködésben él Krisztusnak az emberiségről való gondoskodása, ami így Mihály-megnyilatkozásából feltárulhat az ember szívének. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ A tudati lélek korának (XV. század) megindulását az értelmi- vagy kedélylélek korúak alkonyán fokozott luciferi hatás előzi meg, ami egy ideig még az új korszakban is folytatódik. 2/ Ez a luciferi hatás a világról való képszerű képzeletalkotás régi formáját szeretné jogosulatlanul megőrizni és visszatartani az embert attól, hogy a fizikai világ létét intellektualitás folytán fogja fel és ebbe beleélje magát. 3/ Mihály összekapcsolódik az emberiség működésével, hogy az önálló intellektualitás megmaradjon az ősi isteni szellemiség mellett, de nem luciferi, hanem törvényszerű módon. 27 XI. Hogyan hatnak a mihályi erők a tudati lélek első kibontakozásába Második tanulmány A földi léthez legközelebb álló szellemi világ lényei nehezen közelítették meg az emberiséget abban az időben, amikor az emberiség földi fejlődésébe a tudati lélek benyomult. A földi események olyan formát öltenek, ami azt mutatja, hogy egészen különleges viszonyok szükségesek ahhoz, hogy az emberiség fizikai életébe út nyílhasson a szellemiség számára. Másfelől viszont ez a forma gyakran igen világosan mutatja, hogy ahol a múlt hatalmai még hatnak, és a jövő hatalmai már hatnak, ott egyik szellemiség energikusan keresi útját egy másik szellemiséggel szemben. 1339. és 1453. között Franciaország és Anglia között több mint száz-éves felkavaró háború alakult ki. E zűrzavarban, mely bizonyos emberi kibontakozásra kedvezőtlen szellemi áramlattól eredt, akadályra lelnek azok az események, amelyek az akadályok nélkül hamarabb bevezették volna a tudati lelket az emberiségbe. Chaucer (aki 1400-ban halt meg) megalapította az angol irodalmat. Ha csak arra gondolunk, hogy ebből az irodalomalapításból Európában milyen szellemi következmények indultak ki, akkor jelentősnek találjuk, hogy ez az esemény nem alakulhatott ki szabadon, hanem háborús zűrzavar idejére esett. Ehhez járult, hogy Angliában már előzőleg (1215-ben) megkezdődött az a politikai gondolkozásmód, mely igazi jellegét a tudati lélek révén nyerte. Ennek az eseménynek további fejlődése is a háborús akadályok idejére esett. Olyan idővel van dolgunk, amikor ellenfelükre találnak azok a szellemi erők, akik az embert úgy akarják fejleszteni, ahogy a föléjük rendelt isteni-szellemi hatalmak kezdettől fogva elrendezték; ezek az ellenfelek más utakra akarják téríteni az embert, mint amelyeket kezdettől neki rendeltek. Kezdetének erőit akkor nem használhatná fel későbbi fejlődése számára. Kozmikus gyermekkora terméketlen maradna számára, lényének elszáradó részévé válna. Ennek az lenne a következménye, hogy az ember a luciferi vagy ahrimáni hatalmak zsákmányává válhatna és elveszítené sajátos önálló kibontakozását. Ha az emberiség ellenfelei, kísértői törekvésükben nem csak az akadályozásig jutottak volna el, hanem a teljes sikerig, akkor a tudati lélek impulzusát meghiúsíthatták volna. Jeanne d’Arc (az orleani szűz) fellépése és sorsa (1412-1431) olyan esemény, amelyben különösen ragyogva nyilatkozik meg a szellemiség beáramlása a földi eseményekbe. Amit tesz, annak az impulzusai az ő számára mélyen lelkének öntudatlan alapjaiban vannak. A szellemi világ homályos sugallatait követi. A Földön zűrzavar uralkodik, a tudati lélek korának megakadályozására. Mihálynak a szellemi világból kell későbbi misszióját előkészítenie. Ezt meg tudja tenni ott, ahol felveszik impulzusait az emberi lelkek. A Szűznek ilyen lelke van. Sok más lélek által is hat, ha ez kisebb mértékben lehetséges is és kevésbé látható a külső történelmi életben. Ahrimán ellenfelét olyan eseményekben találja meg, mint az angol-francia háború. Az előző tanulmányban beszéltünk a luciferi ellenfélről, akit ebben a korban talált. Azonban ez az ellenfél is abban mutatkozik meg legkiváltképpen, ahogy az orleani szűz fellépésére következő események lejátszódtak. Ezeken az eseményeken látszik, hogy az emberek már nem jutottak semmilyen álláspontra a szellemi világnak az emberiség sorsába való beavatkozását illetően, amit az imaginatív megértés létezésekor még felfogtak és akaratukba is felvehettek. Az értelmi- vagy kedélylélek működésének megszűnésével az ilyen beavatkozáshoz már nem lehetett állást 28 foglalni, a tudati léleknek megfelelő álláspontot akkor még nem találták meg és még ma sem értük el. Így történik azután, hogy Európa kialakítása akkor létrejött a szellemi világból anélkül, hogy az emberek értették volna ami történik, és hogy erre a kialakításra említésre méltó befolyásuk lehetett volna. Csak el kell képzelnünk, hogy mi történt volna a XV. században, ha nem lett volna az orleani Szűz és máris belátjuk ennek a szellemiségtől függő eseménynek a jelentőségét. – Vannak persze személyiségek, akik az ilyen eseményt materiálisan akarják megmagyarázni. Azért nem lehetséges velük a megértés, mert a nyilvánvalóan szellemit önkényesen materialista értelemben formálják át. Az emberiség bizonyos szellemi törekvéseiben világosan meg is mutatkozik, hogy már nem találja meg nehézségek nélkül az isteni szellemiséghez az utat, még ha intenzíven keresi is. Olyan nehézségek azok, amelyek nem léteztek azokban a korokban, amikor még imaginációk útján szerzettek betekintést. Amire itt gondolunk, annak helyes megítéléséhez csak az szükséges, hogy az ember világos fényben lássa a filozófus gondolkodóként fellépő személyiségeket. Egy filozófusra nem csak aszerint tekinthetünk, ahogy célján dolgozik és aszerint sem, hogy hány ember vette át ideáit. Ő inkább korának kifejeződése, megnyilvánult lényege. A filozófus ideáiba azt viszi bele, amit az emberiség nagy része öntudatlanul hordoz, mint lelki alkatot, öntudatlan érzést és életösztönt. Jelzi korának lelki állapotát, mint a hőmérő környezetének hő állapotát. A filozófusok éppoly kevéssé okai koruk lelki alkatának, mint a hőmérők környezetük hő-viszonyainak. Ilyen feltételek közt nézzük meg René Descartes (1596-1650) filozófust, aki már a tudati lélek korának folyamán működött. A szellemi világgal, az igazi léttel való kapcsolatának gyenge támasza a „gondolkodom tehát vagyok” élménye. A realitást az öntudat centrumában, az Én-ben próbálja érzékelni, éspedig csak annyit, amennyit a tudati lélek mondhat számára. És minden más szellemiséget intellektuális úton igyekszik tisztázni, amennyiben azt vizsgálja, hogy saját öntudatának bizonyossága milyen kezességet nyújt a másik bizonyosságáról. A történelmi hagyományos igazságokkal kapcsolatban mindenütt azt kérdezi, hogy olyan világosak-e mint a „gondolkodom tehát vagyok”. És ha ezt elismerheti, akkor elfogadja őket. Hát nem űzték ki a szellemet ilyen emberi gondolkodással minden, a világ dolgaira irányuló szemléletből? E szellem megnyilatkozása visszavonult az öntudatban lévő minimális támaszára, közvetlenül minden egyéb dolog szellemi megnyilatkozása nélkül valónak bizonyul. Ami az öntudaton kívül van, arra a tudati lélekbeli intellektus vetheti csak közvetve a szellemi megnyilatkozás fényét. E korszak embere mintegy intenzív várakozással árasztja tudati lelkének még szinte üres tartalmát a szellemi világ felé. Vékony sugár száll oda. A földi világgal közvetlenül határos szellemi világ lényei és a földön élő emberi lelkek nehezen jutnak el egymáshoz. Az emberi lélek csak maximális akadályok közt éli át Mihály későbbi missziójának érzékfeletti előkészületét. Hogy megragadjuk a Descartesben kifejezésre jutó lelki hangulat lényegét, hasonlítsuk össze ezt a filozófust Ágostonnal, aki külső megfogalmazás szerint ugyanazt a támaszt juttatja érvényre a szellemi világ átélésében, mint Descartes. Csakhogy Ágostonnál ez az értelmi- vagy kedélylélek teljes imaginatív erejéből történik (354-430). Joggal találják Ágostont Descartes-tal rokon jellegűnek. Ágostonnál azonban az intellektus még kozmikus maradvány, Descartesnél pedig már az egyes emberi lélekbe költözik. Éppen az Ágostontól Descartesig haladó szellemi törekvésben látható, amint a gondolkozási erők kozmikus jellege eltűnik, majd ismét felmerül az emberi lélekben. Egyúttal azonban azt is látjuk, hogy Mihály és 29 az emberi lélek nehézségek közt találnak egymásra, úgy hogy Mihály vezethessen az emberben azt, amit egykor a kozmoszban vezetett. A luciferi és ahrimáni erők e találkozás ellen működnek. A luciferi erők csak azt akarják az emberben kibontakoztatni, ami kozmikus gyermekkorában az övé volt, az ahrimániak – ellenfélként és mégis együttműködve vele, - csakis a későbbi korszakokban nyert erőket szeretnék kifejleszteni és a kozmikus gyermekkort elhervasztanák. Ilyen fokozott ellenállások közt dolgozzák fel az Európában élő emberi lelkek azokat a szellemi impulzusokat, amelyek a keresztes hadjáratok révén a régi világnézet ideáiból keletről nyugatra áramoltak. A Mihály-erők egészen intenzíven éltek ezekben az ideákban. E világnézeten a kozmikus intelligencia uralkodik, melynek kormányzása Mihály régi szellemi öröksége volt. Hogyan vehették fel ezeket, mikor szakadék volt a szellemi világ erői és az emberi lelkek között? A még csak halványan alakuló tudati lélekbe hullottak. Egyrészt ezzel az akadállyal kerültek szembe, ami a még gyengén fejlett tudati lélekkel volt adva. Elnyomták működését, megbénították. Másrészt azonban már nem akadtak imagináció-hordozta tudatra sem. Az emberi lélek már nem tudott teljes megértéssel hozzájuk kapcsolódni. Teljesen felületesen, vagy pedig babonás módon vették fel őket. Ezt a szellemi alkatot kell tekintenünk, hogy megértsük azokat a szellemi mozgalmakat, melyek egyfelől Wieliff, Huss és mások nevéhez fűződnek, másfelől a „rózsakeresztesség” megjelöléshez. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ A tudati lélek korának kezdetén az emberi lélek még csekély mértékben fejleszti ki intellektuális erőit. Összefüggéstelenség támad aközött, amire a lélek öntudatlan mélységeiben vágyik, és amit abból a régióból nyújthatnak számára az erők, ahol Mihály van. 2/ Ebben az összefüggéstelenségben a luciferi hatalmaknak fokozott lehetőségük van arra, hogy az embert kozmikus gyermekkorának erőinél tartsák vissza és további kibontakozáshoz és az isteni-szellemi hatalmak útjain engedjék jutni, akikhez kezdettől kapcsolódott, hanem a luciferi utakon. 3/ Az ahrimáni hatalmaknak további fokozott lehetőségük van arra, hogy az embert kozmikus gyermekkorának erőitől elválasszák és további kibontakozáshoz saját tartományukba vonják. 4/ Egyik sem történt meg, mert a Mihály-erők mégis működtek, az emberiség szellemi fejlődésének azonban a lehetőségek miatt támadt akadályok között kellett történnie és ezáltal lett azzá, amivé eddig vált. 30 XII. A Mihályi-erők akadályozói és segítői a tudati lélek korának kezdetén A második tanulmány folytatása A tudati lélek befogadása egész Európában zavart okozott a vallásos meggyőződés és kultikus élmények területén. A XI. és XII. századforduló körül a zavar éles jelentkezését látjuk az „Isten-bizonyítás” felléptében (különösen Ganterbury Anselm révén). Isten létét ész okokkal kellett bizonyítani. Ilyen kívánság csak akkor merülhetett fel, mikor Istennek a lelkierőkkel történő régi átélése tűnőben volt. Mert amit az ember így él át, azt nem bizonyítja logikusan. Lelkileg észlelni a lényszerű intelligenciákat – egészen fel az istenségig – ez volt a régebbi mód, az új pedig: intellektuálisan alkotni gondolatokat a világmindenség „ős okairól.” Az előbbi módon megvoltak az ember számára Mihály erői a földivel közvetlenül határos szellemi tartományban, melyek az érzékekre irányuló gondolati erők mögött a kozmosz lényszerű intelligenciáját észlelő képességekkel ruházzák fel a lelkeket; a másik mód esetében először ki kellett alakítani a lélek összekapcsolódását a Mihály-erőkkel. Kultikus területen az angliai Wielifftől /XV. század/ egész a csehországi Huss-ig az ember vallásos átélésének széles tartományaiban olyan centrális tan ingott meg, mint az Úrvacsora tana. Az Úrvacsorában az ember megtalálhatta kapcsolatát a szellemi világgal, amit Krisztus nyitott meg számára. Mert Krisztussal úgy egyesülhetett lényében, hogy a fizikai egyesülés ténye egyben szellemi is volt. Az értelmi- vagy kedélylélek-tudat felfoghatta ezt az egyesülést. Szellemről és anyagról még közel álló ideái voltak ugyanis a léleknek, így elgondolhatta egyiknek (anyag) a másikba (szellem) való átmenetét. Ilyen ideák azonban nem lehetnek olyan intellektuálisak, hogy Isten létének bizonyítékait is követeljék, kell bennük lenni még valami imaginációnak. Ezáltal az anyagban érzékelhető a benne működő szellem, a szellemben pedig az anyag felé törekvőn. Ilyenfajta ideák mögött Mihály kozmikus erői vannak. Gondoljuk csak meg, hogy az emberi lélek számára mi minden ingott meg ebben a korban! Abból, ami legbenső, legszentebb átélésével függött össze: Olyan személyiségek léptek fel, akikben legfénylőbben ragyogott fel a tudati lélek lénye és lelki alkatuk olyan erősen kapcsolta őket a Mihály-erőkhöz, ami a többieknél csak századok múlva érkezik el: Huss, Wieliff és mások. A szívükben élő Mihály-hang szerint érvényesítették a tudati lélek érettségét, hogy a legmélyebb vallási titkok megragadásáig emelkedjenek. Érezték, hogy a tudati lélekkel elérkezett intellektualitásnak ideái körébe kell tudni vonni azt, amit a régi korokban imaginációval értek el. Ezzel szemben állt, hogy az emberi lélek régi, történelmi, hagyományos magatartása a legszélesebb körökben elveszítette minden belső erejét. Amit a történelemben a hitélet visszásságainak neveznek, amivel a tudati lélek kezdeti hatásának korában a nagy reformzsinatok foglalkoztak, az mind összefügg azoknak az emberi lelkeknek életével, akik még nem érezték magukban a tudati lelket, de a rájuk maradt értelmi, vagy kedélylélek nem nyújthatott már számukra belső erőt és biztonságot. Valóban azt mondhatjuk, hogy a konstanci, basoli (1431-1449) zsinaton megnyilvánuló történelmi emberi élmények megmutatják fent a szellemi világban az emberekhez igyekvő intellektualitás leáramlását – és lent a földi tartományt a kornak már nem megfelelő értelmi vagy kedély-lélekkel. Közöttük lebegnek Mihály erői, visszatekintve az isteni-szellemiséghez fűződő régi kapcsolataira, és letekintve az 31 embereihez, aminek szintén megvolt ez a kapcsolata, most azonban olyan szférába kellett térnie, ahol Mihálynak a szellemiségből kell őt megítélnie, anélkül hogy belsőleg egyesülne vele. Mihály e törekvésén múlik, amit ebben a korban az emberiségnek a legszentebb igazságokra vonatkozóan is át kellett élnie; ez a kozmikus fejlődés során szükséges, bár először zavart okoz a kozmosz egyensúlyában. Nicolaus Cusanus bíborosra tekintve mélyen belelátunk a kor jellegzetességébe. (Olvassák el erről „A misztika az új kor szellemi életének kezdetén” c. könyvemet). Személyisége e kor határmezsgyéje. Olyan nézeteket szeretne általános érvényre juttatni, amik nem ábrándos irányzatokkal küzdenek a fizikai világ visszásságai ellen, hanem egészséges emberi értelemmel vezetik vissza pályájára, ami arról letért. Észrevesszük ezt, ha megnézzük működését a baseli zsinaton és egyéként is egykori közösségében. Míg így a tudati lélek kibontakoztatásával Cusanus teljesen a fejlődés fordulópontja felé hajlik, úgy másfelől olyan nézetek megnyilatkoztatását halljuk tőle, amelyek fénylően mutatják meg Mihály erőit. Saját korába helyezi a régi jó ideákat, amelyek az emberi értelmet elvezették a kozmosz lényszerű intelligenciájának észlelésére való képességek kibontakoztatásához, amikor még Mihály kormányozta a kozmikus intellektualitást. A „tudós tudatlanság”, amiről beszél, az érzéki világra irányuló észlelésnél magasabb megértés, ami a gondolkozást az intellektualitáson – a mindennapi tudáson – túl olyan régióba vezeti, ahol a jellemiséget – tudatlanul – viszont átélt látással ragadja meg. Így Cusanus olyan személyiség, aki saját lelki életében érzi a Mihálytól megzavart kozmikus egyensúlyt és intuitíve szeretne minél többet hozzájárulni ahhoz, hogy ez a zavar az emberiség üdvére forduljon. A szellemileg ilyen módon jelentkező dolgok közt titkon más is élt. Egyes személyiségek, érzékkel és megértéssel a Mihály-erők kozmikus helyzete iránt, így akarták előkészíteni lelki erőiket, hogy tudatosan találjanak belépést a földivel határos szellemi tartományba, ahol Mihály erőfeszítéseket tesz az emberiség érdekében. E szellemi vállalkozásban úgy igyekeztek jogot szerezni, hogy külsőleg életükben, foglalkozásukban, és egyébként is úgy viselkedtek, hogy életüket nem lehetett más emberekétől megkülönböztetni. Mivel a földiekkel szemben kötelességüket egészen hétköznapi értelemben szeretettel látták el, emberi mivoltuk bensejét szabadon fordíthatták a jellemzett szellemiség felé. Amit ilyen irányban tettek az csak magukra és azokra tartozott, akikkel „titokban” szövetkeztek. A világot, a fizikai síkon történteket látszólag egyáltalán nem érintette ez a szellemi törekvés. Mindez szükséges volt azonban, hogy a lelkek kellő kapcsolatba jussanak Mihály világával. Nem rossz értelemben vett „titkos társaságokról” volt szó, hanem olyasmiről, ami rejtekhelyet keres, mert fél a napvilágtól. Ellenben olyan emberek találkozásáról volt szó, akik a találkozás során meggyőződtek arról, hogy a hozzájuk tartozók Mihály missziójának megfelelő tudatát hordozzák. Így együttdolgozva nem beszélnek aztán munkájukról olyanok előtt, akik értetlenségükkel csak zavarhatják feladatukat. E feladatok mindenekelőtt olyan szellemi áramlatokban való működést jelentettek, amelyek nem a földi életben, hanem a vele határos szellemi világban folynak, impulzusaikat azonban beleviszik a földi életbe. Olyan emberek szellemi tevékenységére utalunk, akik a fizikai világban tartózkodnak, de együttműködnek a szellemi világ olyan lényeivel, akik maguk nem lépnek be a fizikai világba, nem testesülnek meg benne. Arra utalunk itt, amit a világ – a tényeknek igen kevéssé megfelelően – „rózsakereszteseknek” nevez. Az igazi rózsakeresztesség éppenséggel a Mihály-misszió működésének területére esik. Annak 32 a szellemi munkának előkészítését segítette a Földön, amit ő egy későbbi kor számára kívánt előkészíteni. Lemérhetjük, hogy ezáltal mi történhetett, ha figyelmünket a következőkre fordítjuk: Mihály saját lényében nem akar semmiféle érintkezésbe jutni a földi élet fizikai jelenlétével; ezzel függnek össze az emberi lelkekbe való hatásának jellemzett nehézségei, sőt lehetetlenségei. Meg akar maradni azokban az erő- összefüggésekben, melyek ilyen jellegű szellemi lények és a múltban élő emberek számára álltak fenn. Mihály csak lénye beszennyezésének tekinthetne minden érintkezést azzal, amivel az embernek érintkeznie kell jelen fizikai földi életében. Mármost a mindennapi emberi életben a lélek szellemi átélése belehat a fizikai földi életbe és viszont az is visszahat rá. A visszahatás különösen az ember hangulatában és valamiféle földi dolog felé fordulásban jut kifejezésre. Ilyenfajta kölcsönhatás rendszerint – nem mindig – különösképpen olyan személyiségeknél fordul elő, akik a nyilvánosság előtt szerepelnek. Ezért voltak Mihály működésének egyes reformátorok valóban igen nagy akadályai. Az ilyen irányú nehézségeket a rózsakeresztesek azáltal győzték le, hogy földi kötelességeik értelmében folytatott külső életüket teljesen elkülönítették a Mihállyal való működésüktől. Ha ő impulzusaival arra bukkant, amit lelkében egy rózsakeresztes készített számára, úgy semmiképpen sem volt abban a veszélyben, hogy földi dologra találjon. Ezt éppen az a különlegesen létrehozott lelki alkat küszöbölte ki ugyani, ami a rózsakeresztest Mihályhoz fűzte. Így Mihálynak az igazi rózsakeresztes szándék épített utat a Földön az ő eljövendő földi missziója számára. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ A tudati lélek korának kezdetén az emberben emancipálódott intellektualitás vallási és kultikus igazságokkal akar foglalkozni. Ezáltal ingadozást kell az ember lelki életének átélnie. Logikusan akarnak bizonyítani régebben lelkileg átélt lényszerű tartalmakat. Logikus következtetésekkel akarnak megragadni, sőt átformálni olyan kultikus tartalmakat, amelyeket imaginációval kell megragadni. 2/ Mindez azzal függ össze, hogy Mihály minden körülmények között kerülni akar minden érintkezést a jelen földi világgal, ahová az embernek be kell lépnie, de viszont a kozmikus intellektualitás, amit a múltban kormányzott, az emberben kell továbbvezetni. Ezáltal a világ fejlődésének menetében a Mihály-erők révén a kozmikus egyensúly szükségszerű zavara jön létre. 3/ Mihály misszióját az könnyíti meg, hogy bizonyos személyiségek – az igazi rózsakeresztesek -, úgy rendezik be külső földi életüket, hogy az semmivel se hasson belső lelki életükbe. Ezáltal olyan erőket fejleszthetnek ki bensejükben, amelyek révén szellemi téren együttműködnek Mihállyal anélkül, hogy őt az a veszély fenyegetné, hogy belebonyolódik a jelenlegi földi történésbe, ami lehetetlen volna számára. 33 XIII. Mihály szomorúsága az emberiség fejlődése miatt földi működésének korszaka előtt. Negyedik tanulmány A tudati lélek korának további haladása során egyre inkább megszűnik annak a lehetősége, hogy Mihálynak az általános emberi lénnyel kapcsolata legyen. Az emberivé vált intellektualitás költözik bele. Eltűnnek belőle az imaginatív képzetek, melyek megmutathatják az embernek a lényszerű intelligenciát a kozmoszban. Az emberhez való közeledés lehetősége Mihály számára csak a XIX. század utolsó harmadával kezdődik. Ezelőtt csak olyan utakon történhetett, melyeket igazi rózsakeresztes útként kerestek. Az ember kiviruló intellektusával beletekint a természetbe. Olyan fizikai, éterikus világot lát, amelyben nincsen benne. Kopernikusz, Galilei nagy eszméi révén képet kap az emberen kívüli világról, de saját képét elveszíti. Önmagára tekint és nincs lehetősége, hogy megértse azt, ami ő maga. – Lényének mélységeiben ébred fel benne az, amit ineligenciája van hivatva hordozni. Énje ehhez kapcsolódik. Így az ember háromfélét hordoz magában: először: szellemi-lelki lényében fizikai-éterikus módon jelenik meg az, amit ő egyszer már a Saturnus- és Napkorszakban, és azután mindig újra az isteni szellemiség birodalmába helyezte. Ebben az ember lénye együtt halad Mihály lényével. – Másodszor: az ember magában hordja későbbi fizikai és éterikus lényét, ami a Hold- és Föld-korszak folyamán jött benne létre. Mindez az isteni szellemiség műve és működése, ő maga azonban élő módon már nincs ott benne. Teljes elevenségben csak akkor jelenik meg ismét, amikor Krisztus áthalad a golgotai misztériumon. Krisztust megtalálhatjuk abban, ami az ember fizikai- és étertestében szellemi módon hat. – Harmadiknak az ember szellemi-lelki mivoltának azt a részét hordja magában, ami a Hold- és Földkorszakban öltött új jelleget. Ebben megmaradt Mihály tevékenysége, míg a Hold és Föld felé fordult részben mind kevésbé tevékenykedett. Ebben ő őrizte meg az ember számára ember-isteni képmását. Ezt a tudati lélek korának kezdetéig tehette. Azután az ember egész szellemilelki mivolta mintegy elmerült fizika-éteriségébe, hogy felhozza belőle a tudati-lelket. Az ember tudatában fénylően merült fel, amit fizikai- és éterteste mondhatott számára a természetben lévő fizikaiságról és éteriségről. Amit asztrálteste és énje mondhatott magáról, az eltűnt tekintete elől. Olyan korszak lép fel, amikor az emberiség úgy érezte, hogy megértése önmagához már nem ér el. Elkezdődik az emberi lény megismerésének keresése. Ezt nem elégítheti ki az, amire a jelenkor képes. Visszamennek történelmileg régebbi korba. A szellemi fejlődése során fellép a humanizmus. Humanizmusra nem azért törekszenek, mintha az ember övék volna, hanem mert elveszítették. Amíg övék volt, Rotterdami Erasmus és mások egészen más lelki nűanszból hatottak volna, mint amit a humanizmus jelenthetett számukra. Goethe később a Fausztban talált olyan emberi alakra, aki teljességgel elveszítette az embert. Az „ember” keresése egyre intenzívebb lesz. Az embernek nincs más választása, mint eltompulni saját lényének átélése iránt, vagy lelkének elemévé fejleszteni az iránta érzett vágyat. Az európai szellemi élet legkülönbözőbb területein még a XIX. században is a legkiválóbb emberek alakítják ki a legkülönfélébb módon eszméiket – a történelem, 34 természettudomány, filozófia, misztika terén – melyek azt a törekvést tükrözik, hogy az intellektualitássá vált világszemléletben rátaláljanak az emberre. A reneszánsz, szellemi újjászületés, humanizmus, olyanirányba sietnek, sőt rohannak a szellemiség után, ahol nem található: a tehetetlenség, illúzió, kábulat olyan irányba, ahol keresni kell. Közben mindenütt, művészetben, megismerésben, emberben, előtörnek a Mihály-erők, kivéve még a tudati lélek ébredő erőit. – A szellemi élet ingadozik. – Mihály minden erejét a kozmikus fejlődés múltja felé fordítja, hogy hatalma legyen egyensúlyban tartani lába alatt a sárkányt. A reneszánsz nagy alkotásai éppen Mihály hatalmi erőfeszítései közepette jönnek létre. De ezek nem az új lelkierők hatásai, hanem az értelmi- vagy kedélylelkiség Mihály révén történő felújításai. Aggodalommal tekinthetünk Mihályra: lesz-e olyan helyzetben, hogy maradandóan leküzdje a „sárkányt”, ha észleli, hogy az emberek egyik területen a természet újonnan nyert képéből akarják megkapni az emberét. Mihály látja, hogy figyelik meg a természetet és hogyan akarnak az ún. „természeti törvényekből” emberi képet formálni. Látja, hogy azt képzelik, hogy egy állatnak ez a tulajdonsága tökéletesebb lesz, szerv-illeszkedése harmonikusabb és ezáltal „létrejön” az ember. De Mihály szellemi szeme előtt nem jön létre „ember”, mert amit tökéletesedésben, harmonizálódásban gondolnak, az csak „elgondolás”, senki sem láthatja, amint a valóságban is létrejön, mert ez éppenséggel sehol sem következik be. És így az emberek ilyen gondolkozást táplálnak az emberről, vértelen képekben, illúziókban az embernek olyan képét hajszolják, ami csak képzeletben az övék, de látóterük valójában üres. A szellemi Nap süt a lelkükbe, Krisztus hat, ők azonban még nem tudnak erre figyelni. Testükben a tudati lélek ereje működik, még nem akar lelkükbe hatolni. Mintegy így hallható az inspiráció, amit Mihály mond félő aggodalmában: Nem ad-e az emberekben élő illúzió ereje annyi hatalmat a „sárkánynak”, hogy az egyensúly fenntartása Mihály számára lehetetlenné válik. Más személyiségek a természetet több bensőséges művészi erővel igyekeznek egységben érezni az emberrel. Hatalmas erővel csengenek Goethe szavai, melyeket Winckelmann működésének jellemzésére mondott egyik szép könyvében: „Ha az ember egészséges természete teljességében hat, ha a világban mint nagy, szép, méltó és értékes egészében érzi magát, ha harmonikus kedve tiszta, szabad elragadtatást nyújt, akkor a világmindenség, mintegy céljához érve, ujjongana és megcsodálná saját létesülésének és lényének csúcspontját, ha érzékelné önmagát.” Goethe szavában cseng az, ami Lessinget tüzes szellemiséggel éltette. Herder hatalmas világszemléletét éltette. És Goethe egész saját műve e mondásának mintegy végtelen sokoldalú megnyilatkozása. Schiller az „Esztétikai levelek”-ben ideális embert vázolt, aki úgy hordozza magában a világmindenséget, ahogy ezekben a szavakban hangzik és más emberekkel szociálisan szövetkezve valósítja meg. De honnan származik az embernek ez a képe? Úgy ragyog, mint reggeli nap a tavaszi földre. Az ember érzésébe azonban a görög ember szemléléséből költözött. Egyes emberek intenzív belső Mihály-impulzussal ápolták, de ezt az impulzust csak úgy alakíthatták ki, ha lelki tekintetüket a múltba merítették. Goethe a tudati lélekkel kapcsolatban élte át a legsúlyosabb konfliktusokat, miközben az embert akarta átélni. Kereste Spinoza filozófiájában, itáliai utazása közben; igazán csak akkor képzelte megsejteni, amikor bepillantott a görögség lényegébe. A Spinozában feltörekvő tudati lélektől végül mégis csak a hamvadó értelmi- vagy kedély-lélekhez sietett. Csakhogy átfogó természetszemléletében végtelenül sokat tud ebből a tudati lélekbe átvinni. Mihály komolyan nézi ezt az emberkeresést is. Ami szándéka szerint van, az belekerül az ember szellemi fejlődésébe; ez az az ember, aki valaha látta a lényszerű 35 intelligenciát, amikor Mihály még a kozmoszból kormányozta. Ha azonban nem ragadná meg a tudati lélek szellemivé vált ereje, akkor végül mégis el kellene szakadnia Mihály működésétől és Lucifer hatalmába kerülne. Mihály életének másik aggódó gondja, hogy Lucifer felülkerekedhet a kozmikus szellemi egyensúly ingadozásával. Mihály XIX. század végi missziójának előkészítése kozmikus tragikummal áramlik tova. Lent a Földön gyakran a legmélységesebb megelégedés uralkodik a természetszemlélet határával kapcsolatban; Mihály működésének területén az ember képének átélése ellen támadt akadályok tragikuma uralkodik. Egykor a Nap sugaraiban, a hajnalpír derengésében, a csillagok ragyogásában Mihály fanyar szellemi szeretete élt, mert a szeretet színezetét legintenzívebben az emberiségre pillantás okozta fájdalom adja. Mihály kozmikus szituációja éppen abban az időszakban vált tragikusan súlyossá, - de megoldást sürgetővé is, - amelyik földi misszióját megelőzte. Az emberek csak a test, és itt is csak az érzékek tartományában tudták tartani az intellektualitást. Tehát egyfelől semmit nem vettek fel szemléletükbe amit nem érzékeik mondtak, a természet az érzéki megnyilatkozás területévé vált, de ezt a megnyilatkozást egészen materiálisan gondolták. A természet formáiban már nem észlelték az isteni szellemiség művét, hanem valami szellemnélkülit, amiről mégis azt állítják, hogy ő hozza létre azt a szellemiséget, amiben az ember él. Másfelől az emberek már csak azt akarták elfogadni a szellemi világról, amiről a történelmi adatok szólnak. A szellem meglátását a múltban és a jelenben egyaránt elmarasztalták. Már csak az élt az ember lelkében, ami a jelenkor területéről származik, ahová Mihály nem lép be. Az ember boldog volt, hogy „biztos” talajon áll. Azért hitte annak, mert nem keresett a „természet”-ben olyan gondolatokat, amelyekben a fantázia önkényétől tartott. Mihály azonban nem volt boldog, neki az emberen túl saját területén kellett Lucifer és Ahrimán ellen harcot vívni. Ez eredményezte a nagy, tragikus nehézséget, mivel Lucifer annál könnyebben fér hozzá az emberhez, minél távolabb kell Mihálynak a múlt megőrzésétől tartania magát tőle. És így heves harc zajlott le Mihály és Ahrimán meg Lucifer között a Földdel közvetlenül határos szellemi világban az emberért, mialatt ő a Föld tartományában üdvös fejlődésével ellentétes lelki tevékenységet folytatott. Mindez természetesen az európai és amerikai szellemi életre vonatkozik. Az ázsiaival kapcsolatban másképp kellene beszélni. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ A tudati lélek fejlődésének legelső korszakában az ember átérzi, hogy elveszítette saját lényének az emberiségnek régebben imaginatíve adott képét. A tudati lélekben még képtelen rátalálni, ezért természettudományos úton keresi. Szeretné feltámasztani magában az emberiség régi képét. 2/ Így az ember csak illúziókhoz jut, az emberi lény valójában nem töltheti be. Ezt azonban nem veszi észre és valami emberiség-hordozót lát benne. 3/ Így Mihálynak a földi működését megelőző korban aggódva és fájdalommal kell az emberiség fejlődésére tekintenie. Mert az emberiség elvet minden szellemi szemléletet és ezáltal elszakítja mindazt, ami Mihályhoz köti. 36 XIV. Karácsonyi elmélkedés: A Logosz-misztérium A Mihály-misztérium szemléletében belesugárzott a golgotai misztériumé. Ez abból a tényből következik, hogy Mihály az a hatalom, aki az embert a számára üdvös módon vezeti el Krisztushoz. A Mihály-misszió azonban az emberiség kozmikus létesülése során ritmikus rendben ismétlődik. A golgotai misztérium előtt a földi emberiség ismételten átélte jótékony hatását. Ekkor összefüggött mindazzal, amit a még Földön kívül ható Krisztus-erőnek kellett az emberiség kibontakoztatásához tevékenyen megnyilatkoztatnia a Föld számára. A golgotai misztérium után azt szolgálja, ami Krisztus révén történjék a földi emberiséggel. Visszatérései során megváltozott és továbbfejlődött formában lép föl, de mégis csak ismétlődve. Ezzel szemben a golgotai misztérium mindent átfogó kozmikus esemény, ami az emberiség egész kozmikus fejlődése során csak egyszer történik meg. Mikor az emberiség eljutott az értelmi- vagy kedélylélek kibontakoztatásáig, akkor érvényesült csak teljesen az emberiség lényének az isteni szellemiség lényétől már ősidőktől elrendelt eloldódása folyamatos veszélyként. És amilyen mértékben az emberi lélek elveszíti az isteni szellemi lényekkel való együttélést, úgy merül fel körülötte az, amit ma „természet”-nek neveznek. Az ember már nem szemléli az isteni-szellemi kozmoszban az emberi lény jellegét, hanem az isteni-szellemiség művét földi téren. Először nem olyan absztrakt formában szemléli, ahogy ma: természeti törvényeknek nevezett absztrakt ideatartalmak által összefogott érzéki-fizikai lények és történések alakjában. Isteni-szellemi lényként szemléli. Ez az isteni-szellemi lény hullámzik ide-oda mindenben, amit az állati lények keletkezése és pusztulásaként, a növényvilág növekedésében és sarjadásában lát, amit a forrás és folyó tevékenységében, a szél és felhőképződésben észlel. E körülötte lévő lények és folyamatok mind a természet mélyén rejlő isteni lény mozdulatait, tetteit, és beszédét jelentik számára. Ahogyan az ember egykor a kozmikus isteni lények tetteit, mozdulatait látta a csillagok állásában és mozgásában, és szavukat ebből olvasta le, úgy most a „természeti tények” lettek a Földistennő kifejeződéseivé. Mert női alakban képzelték a természetben működő istennőt. E gondolkodásmód maradványai még a középkorban is sokáig hatottak az emberek lelkében, az értelmi vagy kedélylélek imaginatív tartalmaként. A megismerő emberek az „istennő” tetteiről beszéltek, ha fel akarták fogni a természet folyamatát. Ez az eleven, lélekkel áthatott természetszemlélet csak a tudati lélek fokozatos bekövetkezésével vált az emberiség számára érthetetlenné. A Persephone-mítosz alapját képező misztériumra emlékeztet a mód, ahogyan az értelmi vagy kedélylélek korában errefelé tekintettek. Az alvilág istene Persephonét Demeter leányát arra kényszeríti, hogy birodalmába kövesse. Ez végül is olyan módon valósul meg, hogy csak az év egyik felét tölti az alvilágban, a másikban a felső világban tartózkodik. Ez a mítosz még hatalmas erővel fejezi ki, hogy valaha az ősi múltban az ember álomszerű szellemi látással megismerően tekintett bele minden földi létesülésbe. Az őskorban minden kozmikus hatás a Föld környezetéből származott. A Föld maga is keletkezőben volt még. Lényét a kozmikus fejlődés során környezetének működéséből alakította ki. A kozmosz isteni-szellemi lényei munkálkodtak lényén. – Amikor ott tartott, hogy önálló égitest lehetett, akkor az általános kozmoszból isteni szellemiség ereszkedett le reá, és földi istenséggé vált. A régi emberiség álomszerű szellemi látása megismerésével beletekintett a kozmikus ténybe, ebből a megismerésből maradt meg a Persephone-mítosz; de fennmaradt abban is, 37 ahogyan még a késői középkorban is megismerően igyekeztek a természetbe hatolni. Mert akkor még nem az érzéki benyomásokra tekintettek mint később, vagyis nem arra, ami a földi jelenségek felületén jelenik meg, hanem azokra az erőkre, melyek a Föld mélységeiből hatnak ki a felületre. – És a „mélység erőit”, az alvilági erőket külső hatásban látták a Föld környezetének csillag- és elem-működésével. A növények különféle alakban növekednek, tarka színük megjelenésében nyilatkoznak meg. Ebben együtt hatnak a Nap-, Hold- és csillagerők a Föld mélyének erőivel. Ennek alapját az ásványok képezik, az ő jellegük már teljesen a kozmikus lény földivé vált részéből ered. A követ csakis a földivé vált égi erők hatására sarjak ki az „alvilágból”. Az állatvilág nem vette fel a „Föld mélyének” erőit; csakis a Föld környezetéből ható kozmikus erők révén jön létre. Keletkezését, növekedését, tenyészését, táplálkozási képességét, mozgási lehetőségeit a Földre áramló Naperőnek köszönheti. A Földre áramló Hold-erők hatására képes szaporodni. Sokféle alakban és fajtában jelenik meg, mert a világmindenségből a csillagok állása a legváltozatosabb módon hat alakítóan az állati életre. Az állatokat azonban csak a világmindenség helyezi a Földre. Csak tompa tudati életükkel vesznek részt a földi létben, keletkezésükben, növekedésükben, mindabban, aminek révén észlelni és mozogni tudnak, nem földi lények. Valaha az emberiségben élt a Föld keletkezésének ez a monumentális ideája. Ami ebből belenyúlik a középkorba, azon már csak kismértékben ismerhetjük fel ezt a monumentalitást. Hogy eljussunk ehhez a felismeréshez, nagyon régi korokban kell a látó megismerés tekintetének visszatérnie. Mert a meglévő fizikai dokumentumokból is csak az láthatja azt, ami az emberek lelkében élt, aki a szellemiségnek megfelelő módon tud beletekinteni. Mármost az ember nincs abban a helyzetben, hogy olyan távol tartsa magát a Földtől, mint az állatvilág. Mikor ezt kimondjuk, az emberiség és az állatvilág misztériumát egyaránt megközelítjük. Ezek a misztériumok a régi népek, elsősorban az egyiptomiak állatkultuszában tükröződnek. Olyan lényeket láttak az állatokban, akik a Földön jövevények, akiken meglátható a földivel határos szellemi világ lényege és működése. És a képeken ábrázolt ember-állatalak kombinációjában azoknak a közbülső elementáris lényeknek az alakját jelenítették meg, akik a világ létesülése során útban vannak az emberiség felé, de nem lépnek be a földi létbe, nehogy emberekké váljanak. Ilyen közbülső elementáris lények léteznek. Az egyiptomiak csak azt ábrázolták, amit megpillantásukkor láttak. Az ilyen lényeknek azonban nincsen teljes emberi öntudatuk. Ennek megszerzésére az embernek olyan tökéletesen be kellett lépnie a földi világba, hogy lényébe felvett valamit a Föld jellegéből. Annak a hatásnak kellett őt érnie, hogy abban a földi világban a vele kapcsolatos isteni-szellemi lények műve van jelen, de éppen csak a műve. És mivel csak az eredetétől eloldódott mű van jelen, ezért belejuthatnak a luciferi és ahrimáni lények. Így adódik, hogy az ember kénytelen a Lucifertől és Ahrimántól áthatott művet életformája földi részének színterévé tenni. Ez eddig lehetséges anélkül, hogy az embernek maradandóan el kellene oldódnia az eredeti isteni szellemiségtől, míg az ember még nem ért el értelmi- vagy kedélylelkének kibontakoztatáshoz. Akkor az emberben bekövetkezik fizikai-, éter- és asztráltestének korrumpálódása. Egy régebbi tudomány tudja, hogy ez a korrumpálódás benne él az ember lényében. Tudják, hogy ez szükséges ahhoz, hogy a tudat az emberben öntudattá fejlődhessék. Ezt a korrumpálódást pszichológiájának irányadó elemeként hordozza magában, - helyesen értelmezve – a megismerés művelésében élő arisztotelizmus azokon a helyeken, melyeket Nagy Sándor adott a tudománynak. Csakhogy később már nem hatoltak be az ilyen ideák belső lényegébe. 38 Az értelmi- vagy kedélylélek kifejlődésének kora előtt azonban az ember annyira összeszövődött eredetének isteni-szellemi erőivel, hogy ezek az erők kozmikus helyükről egyensúlyban tarthatták a Földön rátörő luciferi és ahrimáni hatalmakat. Az ember ekkor, az egyensúlyhoz hozzájárulva, a maga részéről eleget tett, ha a kultikus és misztériumcselekményben kibontakoztatta a Lucifer és Ahrimán birodalmában merülő és ismét győztesen feltűnő isteni-szellemi lény képét. A golgotai misztériumot megelőző időkben ezért a népek kultúráiban képszerű ábrázolásokban láttuk azt, ami azután a golgotai misztériumban megvalósult. Amikor az értelmi vagy kedélylélek kibontakozott, akkor az emberi lényt csak a valóság védhette meg az isteni-szellemi lényektől való eloldódástól. A földi lét folyamán az értelmi- vagy kedélylélek organizációját a földi dolgok éltetik, ebbe kellett az isteninek bensőleg, lényszerűen belépnie a földi létbe is. Ezáltal történt meg, hogy Krisztus, az isteni-szellemi LOGOSZ összekötötte az emberiségért kozmikus sorsát a Földdel. Persephone lemerült a földi létbe, hogy megváltsa a növényvilágot attól, hogy csak földiből kelljen kialakulnia. Az isteni-szellemi lény leszállása a földi természetbe. Hiszen Persephone és „feltámad” valamiképpen, de évente ritmikus rendben. E Földön történt kozmikus eseménnyel szemben ott van a Logosz leszállása az emberiségért. Persephone azért szállt le, hogy eredeti irányába térítse a természetet. Ennek ritmuson kell alapulni, mert a természeti folyamat ritmusban történik. Mert ez a fejlődés a gigászi kozmikus ritmusnak csak egy tagja, melyben az emberiség emberléte előtt egészen más volt mint emberiség, és utána egészen más valami lesz, míg a növényi élet önmagát mint olyat ismétli rövid ritmusokban. Az emberiségnek a tudati lélek korától kezdve van szüksége rá, hogy ilyen megvilágításban lássa a golgotai misztériumot. Mert az ember eloldódásának veszélye már az értelmi- vagy kedélylélek korában fennállt volna, ha a golgotai misztérium nem következik be. A tudati lélek korában az ember tudatának a szellemi világgal szemben teljesen el kellene sötétednie, ha a tudati lélek nem tudna annyira megerősödni, hogy értően pillantson vissza isteni-szellemi eredetére. Ha azonban képes rá, akkor rátalál a kozmikus Logoszra, a Lényre, aki visszavezetheti. Áthatja magát a hatalmas képpel, amely megnyilatkoztatja azt ami a Golgotán történt. És a megértés kezdete, hogy szeretettel fogadjuk be a kozmikus karácsonyt, melyről minden évben ünnepélyesen megemlékezünk. Mert hiszen a tudati lélek erősödése azáltal történik, hogy először felvéve az intellektualitást, a lélek leghidegebb elemébe beköltözteti az igazi szeretetet, mely akkor árad a legfenségesebben, ha a kozmikus karácsony éjjelen a Földön megjelenő Jézus gyermeknek szól. Ezzel az ember lelkére hathatott a legmagasabb földi szellemi lény, amely egyben fizikai volt és rátért arra az útra, hogy felvegye magába Krisztust. A természetet úgy kell megismerni, hogy Persephonéban, vagy abban a lényben, akit még láttak a korai középkorban, amikor természetről beszéltek, megnyilatkoztassa az isteni-szellemi és örök eredet-erőket, melyből támadt és kontiunusan támad az ember földi létének alapján. Az ember világát úgy kell megismerni, hogy megnyilatkoztassa Krisztusban az eredet és örökkévalóság Logoszát, aki az emberrel eredetileg kapcsolatos isteniszellemi lény tartományában működik, az ember szellemi lényének kibontakoztatásán. Az emberhez évente elérkező, a kozmikus karácsonyra vonatkozó ünnepi megemlékezés helyes tartalma, hogy az ember szeretettel vezesse szívét a nagy kozmikus összefüggésben. Ha az ember szívében ilyen szeretet él, akkor áttüzesíti a tudati lélek hideg fényelemét. Ha áttüzesedés nélkül kellene maradnia, akkor az 39 ember sohasem jutna el a szellemivé-válásig. Elhalna az intellektuális tudat hidegében, vagy olyan szellemi életben kellene maradnia, ami nem ér el a tudati lélek kibontakozásáig. Megállna az értelmi- vagy kedélylélek kibontakozásánál. Lényegét tekintve azonban a tudati lélek nem hideg. Kibontakozásának kezdetén tűnik csak annak, mert akkor tartalmának még csak világosságát nyilatkoztathatja meg, a kozmikus meleget még nem, pedig belőle származik. Ha a karácsonyt ilyen módon érezzük és éljük át, akkor megjelenik lelkünkben, hogy hogyan jelenik meg képmásuk csillagvilágaiban megnyilatkozó isteni-szellemi lények glóriája az embernek és hogyan történik az ember megváltása a Föld színhelyén azoktól a hatalmaktól, akik el akarják távolítani eredetétől. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ A Mihály-erők révén létrejövő tevékenység a világ és az emberiség fejlődése során ritmusban ismétlődik, bár a golgotai misztérium előtt és után megváltozott és továbbfejlődött formában. 2/ A golgotai misztérium az emberiség fejlődésében egyszeri és legnagyobb történés. Itt ritmikus ismétlődésről nem lehet szó. Mert bár ez az emberiségfejlődés is hatalmas kozmikus ritmusba tagozódik, mégis csak egy hosszúra nyúlt tagja ennek a ritmusnak. Mielőtt e hosszúra nyúlt taggá vált volna az emberiség, lényegében más volt mint emberiség, és utána megint valami más lesz. Az emberiség fejlődése során tehát sok Mihály-esemény, de csak egy golgotai esemény történik. 3/ Egy év lefolyásának gyors, ritmikus ismétlésében az isteni-szellemi lény teljesíti be ezt a történést, aki azért ereszkedett a Föld mélységeibe, hogy a természeti történést szellemmel hassa át. Megjeleníti, hogy az eredet és az örökkévalóság erői a természetet lélekkel hatják át, ezeknek hatékonyaknak kell maradniuk. Ahogy az alászállt Krisztus azt jeleníti meg, hogy az eredet és örökkévalóság Logosza lélekkel hatja át az emberiséget, működése sohase szűnjék meg az emberiség üdvére. XV. Égi történelem. Mitológiai történelem. Földi történelem. Golgotai misztérium A térbeli kozmoszban egymással szemben áll a kozmikus messzeség, és a Földcentrum. A kozmikus messzeségben vannak „mintegy elszórva” a csillagok. A Földcentrumból erők sugároznak a kozmikus messzeség minden irányában. Ahogy az ember a jelenlegi kozmikus korszak folyamán a világban tartózkodik, a csillagok fénye és a földerők hatása csak úgy jelenhet meg számára, mint azoknak az isteni-szellemi lényeknek teljes műve, akikhez bensejében kapcsolódott. Létezett azonban olyan kozmikus korszak, mikor ez a fény és ezek a földerők még az isteniszellemi lények közvetlen szellemi megnyilatkozásai voltak. Az ember tompa tudatával saját lényében érezte az isteni-szellemi lények működését. Azután más korszak jött. A csillagos ég testi lényként vált ki az isteni-szellemi működésből. Létrejött az ún. kozmikus szellem és kozmikus test. A kozmikus szellem isteni-szellemi lények sokasága. A régebbi korszakban a csillagvilág tájairól hatnak a Földre. Valójában a Földet és emberiségét alkotó isteni-szellemi lények intelligenciája 40 és akarata ragyogott fel a kozmikus messzeségekből. Sugárzott szét erőként a Föld centrumából. A későbbi kozmikus korszakokban – a Saturnus – és Napfejlődés után – az isteni-szellemi lények intelligenciájának és akaratának működése mindinkább szellemien bensőségessé válik. Amiben eredetileg hatékonyan jelen volta, az „kozmikus testté”, a csillagok harmonikus rendjévé vált a kozmikus térben. Ha a szellemiségnek megfelelő világszemlélettel tekintünk vissza ezekre a dolgokra, akkor azt mondhatjuk: a kozmikus szellem és kozmikus test a világot teremtő lények eredeti szellemtestéből jött létre. A kozmikus test a csillagok rendjében és mozgásában mutatja meg, hogy milyen volt egykor az istenek intelligens és akarati jellegű működése. A kozmikus jelenkor számára azonban törvényszerűvé szilárdult a csillagokban az egykor szabadon mozgó isteni intelligencia és isteni akarat. Ami tehát ma fénylik a csillagok világából a földi emberre, az nem közvetlen kifejeződése az isteni akaratnak és intelligenciának, hanem megmaradt jegye a csillagok világában folytatott egykori létüknek. Az emberi lélek csodálatát felkeltő égi csilla-alakzatokban tehát az isteneknek nem jelenlévő, hanem elmúlt megnyilatkozását láthatjuk. Ami azonban „elmúlt” a csillagok fényében, az „jelenvaló” a szellemi világban. És az ember lényével ebben a „jelenvaló” kozmikus szellemiségben él. A világ kialakulásában vissza kell tekintenünk egy régi kozmikus korszakra, amikor a kozmikus szellem és kozmikus test mint egység működnek. Tekintetbe kell vennünk a közbülső korszakot, amikor kettősség alakjában bontakoznak ki. És gondolnunk kell a jövőre, a „harmadik” korszakra, amikor a kozmikus szellem ismét működésébe fogadja a kozmikus testet. A régi korszak számára a csillagok konstellációja és járása nem lett volna „kiszámítható”, mert isteni-szellemi lények szabad intelligenciájának és szabad akaratának kifejeződései voltak. A jövőben ismét nem lesznek kiszámíthatóak. A „számításnak” csak a közbülső kozmikus korszak számára van jelentősége. És ez ugyanúgy érvényes a Földcentrumból a kozmikus messzeségbe sugárzó erők hatására, mint a csillagok konstellációjára és járására. Ami a „mélyből” hat, akkor lesz „kiszámítható.” De a régebbi kozmikus korból minden a közbülső felé igyekszik, ahol „kiszámíthatóvá” válik a tér- és időbeliség és az isteni-szellemiséget intelligencia- és akarat-megnyilatkozásaként kell a „kiszámíthatóság mögött” keresni. Csak ebben a közbülső korszakban vannak meg azok a feltételek, melyek között az emberiség tompa tudatállapotból világos, szabad öntudathoz, saját szabad intelligenciához és saját szabad akarathoz érhet el. Egyszer el kellett jönnie annak a kornak, mikor Kopernikusz és Kepler „kiszámították” a kozmikus testet. Mert az emberi öntudatnak azokból a kozmikus erőkből kell kialakulnia, melyek ennek a pillanatnak a felidézésével kapcsolatosak. Ez az öntudat régebbi korban készült elő, aztán elérkezett a kor, amikor eljutottak a kozmikus messzeség „kiszámításáig”. A „történelem” a Földön játszódik le. Sohasem jött volna létre, ha a kozmikus messzeség nem vált volna „szilárd” csillagok konstellációjává és járásává. A földi „történelem létesülésében” benne van az egykori égi történelem képmása – bár merőben megváltozott formában. Régebbi népek tudatában még megvan ez az „égi történelem” és sokkal inkább erre tekintenek, mint a „földi történelemre.” A „földi történelemben” az emberek intelligenciája és akarata él, először a kozmikus isteni akarathoz és intelligenciához kapcsolódva, azután önállóan. Az „égi történelemben” az emberiséggel kapcsolatos isteni-szellemi lények intelligenciája és akarata élt. 41 Ha visszatekintünk a népek szellemi életére, úgy az ősrégi múltban az emberekben olyan módon él az isteni-szellemi lényekkel való együttlét és együttakarás tudata, hogy történelmük égi történelem. „Eredetekről” szólva az ember nem földi, hanem kozmikus folyamatokról mesél. Még saját jelene számára is oly jelentéktelennek találja a földi környezetében történő dolgokat a kozmikus folyamatokhoz képest, hogy csak ezeket tekinti. Létezett olyan kor, mikor az emberiség tudatával hatalmas benyomásokban szemlélhette az égi történelmet, melyekben maguk az isteni-szellemi lények álltak az ember lelke előtt. Beszéltek, és beszédüket az ember álom-inspirációban hallotta: megnyilatkoztatták alakjukat és az ember álom-imaginációban látta őket. Az emberi lelkeket hosszú időn át betöltő „égi történelmet” a mitológiai történelem követte, amit ma sokan régi költészetnek tartanak. Az égi történelmet összeköti a földi történelemmel. Pl. „Héroszok” lépnek fel, emberfeletti lények. Ezek olyan lények, akik fejlődésükben magasabb fokon vannak az embernél. Ezek pl. emberi lényük tagjait bizonyos korban csak az érzőlélekig alakították ki. „A Hérosz” azonban már kialakította azt, amit az emberben egykor mint szellem-én fog fellépni. A „Hérosz” közvetlenül nem testesülhet meg a földi viszonyok között csak úgy, hogy belemerül egy ember testébe és így képessé válik arra, hogy mint ember működjék az emberek között. A régi korok beavatottjaiban ilyen lényeket kell látnunk. A világtörténés tényeinél mindezekkel kapcsolatban az a helyzet, hogy nem az emberiség „képzelte” így az egymást követő korokban az eseményeket, hanem az változott meg, ami a szellemibb „kiszámíthatatlanság” és a testi „kiszámíthatóság” világa közt játszódott le. Csak az a helyzet, hogy egyik-másik nép emberi tudata még sokáig ragaszkodott egy sokkal korábbi valóságnak megfelelő „világszemlélethez”, miközben a világ körülményei már megváltoztak. Ez először úgy történt, hogy a kozmikus történéssel lépést nem tartó emberi tudat még valóban látta a régit. Aztán olyan korszak következett, amikor a látás elhalványult és a régit csak a tradíció tartotta fenn. Így a középkorban tradicionálisan még elképzelik az égi világ belejátszását a földibe, de már nem látják, mert a kényszerű látás ereje már nincs meg. És a földi tartományban a népek úgy fejlődnek, hogy egyik vagy másik világnézet tartalmához különböző hosszú ideig ragaszkodnak, így lényegük szerint egymás után következő világszemléletek egymás mellett élnek. A különböző világnézetek azonban nem csak ebből a tényből adódnak, hanem abból is, hogy beállítottságuk szerint a különböző népek különböző dolgokat láttak. Így az egyiptomiak olyan világot láttak, melyben az emberré válás útján idő előtt megállt lények vannak, akik nem váltak földi emberekké – és az embert földi élete után ilyen lényekkel való összes kapcsolataiban látták. A kaldeni népek inkább az látták, hogy jó és rossz földöntúli szellemi lények léptek be a földi életbe, hogy ott működjenek. A régi, egészen hosszú időszakot igénybevevő „valóságos égi történelmet” a „mitológiai történelem” követi, ami rövidebb, de a későbbi „valóságos történelemhez” viszonyítva még mindig hosszú. Az emberek – mint már jellemeztem – csak nehezen hagyják el tudatukkal a régi nézeteket, ahol az isteneket és embereket együttműködésükben képzelték el. Így a valóságos földi történelem réges-rég az értelmi vagy kedélylélek kibontakozása óta létezik. Az ember még annak értelmében „gondolkodik” ami volt. A valóságos történelemre csak akkor kezdenek tekinteni, amikor a tudati lélek első csírái kifejlődnek. És az ember a szabad intelligenciát és szabad akaratot abban élheti át, ami az isteni szellemiségtől eloldódva, emberi szellemiségként lesz történelemmé. 42 Így az ember olyan kozmikus történésbe szövődött bele, ami a teljes kiszámíthatóság és a szabad intelligencia és szabad akarat működése között zajlik le. A kettő kölcsönhatásának minden közbülső műanszában megnyilvánul a kozmikus történés. Az ember születés és halál között úgy tölti el életét, hogy belső, szellemi-lelki, szabad, kiszámíthatatlan lényének kibontakozásához a kiszámíthatóság világában teremtődik meg a testi alap. A halál és újabb születés közti létét a kiszámíthatatlanságban járja végig de úgy, hogy szellemi-lelki létének mintegy bensejében bontakozik ki számára a kiszámíthatóság gondolati módon. Ezáltal – a kiszámíthatóságból eredően – lesz eljövendő földi életének építőjévé. A „történelemben” a Földön a kiszámíthatatlanság teljesedik ki, ebbe azonban beletagozódik, bár csekély mértékben, a kiszámíthatóság. A luciferi és ahrimáni lények ellene szegülnek a rendnek, melyet az emberrel kezdettől kapcsolatos isteni-szellemi lények állapítottak meg: a kiszámíthatatlanság és a kiszámíthatóság között, ellene szegülnek a kozmosz „mérték, szám és súly szerinti harmonizálásának. Lucifer semmi kiszámíthatóságot nem tud összeegyeztetni azzal a jelleggel, amit a lényének adott. Ideálja a kozmikus korlátlan intelligencia- és akarati hatás. Ez a luciferi tendencia megfelel a kozmikus rendnek olyan területeken, ahol szabad történésnek kell uralkodnia. És itt Lucifer az emberiség kibontakozásának jogos szellemi segítője. Az ő segítsége nélkül nem költözhet be a szabadság az ember szellemi-lelkiségébe, mely a kiszámítható testiség alapjára épül. Lucifer azonban ezt a tendenciát szeretné kiterjeszteni az egész kozmoszra. És itt tevékenysége az ellen az isteni-szellemi rend ellen való harcossá válik, melyhez az ember eredetétől fogva tartozik. Itt lép közbe Mihály. Saját lényével a kiszámíthatatlanságban tartózkodik, de megvalósítja a kiszámíthatatlanság és kiszámíthatóság közti kiegyenlítést, amit kozmikus gondolatként hordoz magában, amit istentől kapott meg. Az ahrimáni hatalmak másként állnak a világban. Ők teljes ellentétei azoknak az isteni-szellemi lényeknek, akikhez az ember eredetétől fogva kapcsolódott. Ő jelenleg tisztán szellemi hatalmak, akik tökéletesen szabad intelligenciát, de tökéletesen szabad akaratot hordoznak magukban: abban az intelligenciában és akaratban azonban kozmikus gondolatként teremtik meg a kiszámíthatóságot, kötöttség szükségszerűségének bölcs belátását, melynek méhéből az ember szabad lényként bontakozzék ki. És szeretettel kapcsolódnak a kozmoszban minden kiszámíthatóhoz, a kozmikus gondolathoz. Ez a szeretet őbelőlük árad a kozmoszon keresztül. Ezzel teljes ellentétben hideg-gyűlölet él az ahrimáni hatalmak mohó vágyakozásában mindazzal szemben, ami szabadságban bontakozik ki. Ahrimán arra törekszik, hogy kozmikus gépezetet csináljon abból, amit a Földről a kozmikus térbe áraszt. Ideálja „egyes-egyedül” a „mérték, szám és súly”. Azért hívták be az emberiség fejlődését szolgáló kozmoszba, mert ki kellett fejleszteni az ő területét, a „mértéket, számot és súlyt”. A világot csak az érti meg igazán, aki mindenütt megérti szellemileg-testileg. Ezt még a természetben is figyelembe kell venni olyan hatalmakra vonatkozóan, mint a szeretetben működő isteni-szellemiség és a gyűlöletben működő ahrimáni. Észlelnünk kell a tavasszal kezdődő és nyár felé hatékony természetes kozmikus melegben az isteni-szellemi lénynek természeti jellegű szeretetét, észre kell vennünk Ahrimán hatását a tél süvítő fagyában. Nyár derekán Lucifer ereje beleszövődik a természeti jellegű szeretetbe, a melegbe. Karácsony idején az emberrel eredettől kapcsolatos isteni-szellemi lények 43 ereje Ahrimán fagyos gyűlölete ellen fordul. És tavasz felé a természeti jellegű isteni szeretet folyamatosan enyhíti a természeti jellegű ahrimáni gyűlöletet. Az évente feltűnő isteni szeretet megjelenésének ideje emlékezés arra, hogy Krisztussal a szabad isteni elem belépett a kiszámítható földi elembe. Krisztus teljességgel szabadon működik a kiszámíthatóságban, ezzel ártalmatlanná teszi az ahrimánit, ami csak a kiszámíthatóságra vágyik. A golgotai esemény a szeretet szabad kozmikus tette a földi történelemben, és csak az a szeretet foghatja fel, amit az ember annak megragadásához megteremt magában. Vezérfonalak az elmondottakhoz 1/ A kozmikus történés, melybe az emberiség fejlődése beleszövődött és ami a szó legátfogóbb értelmében „történelemként” tükröződik az emberi tudatban, széttagozódik: a hosszantartó égi történelemre, a rövidebb mitológiai történelemre – és az aránylag rövid földi történelemre. 2/ Ez a kozmikus történés jelenleg megoszlik a szabad intelligenciából és szabad akaratból teremtő isteni-szellemi lények „nem kiszámítható” működése és a kozmikus test „kiszámítható” történése között. 3/ A kozmikus test kiszámíthatóságával a luciferi hatalmak szegülnek szembe, - a szabad intelligenciával és szabad akarattal való teremtéssel pedig az ahrimániak. 4/ A golgotai esemény szabad kozmikus tett, mely a kozmikus szeretetből származik, és csak az emberi szeretet foghatja fel. XVI. Mi nyilatkozik meg, ha visszatekintünk az ismétlődő földi életekre? A tanulmány első része Ha a szellemiségnek megfelelő megismerés vissza tud tekinteni egy ember előző földi életeire, úgy kiderül, hogy bizonyos számú földi életében az ember más személy volt. Külseje a mostanihoz hasonlított, belső élete individuális jellegű volt. Fellépnek földi életek, melyek megnyilatkoztatják az értelmi- vagy kedélylelket, de a tudati lelket még nem – és olyanok is, melyekben még csak az érzőlélek alakult ki, stb. Ez így van a földi történelem korszakaiban és már sokkal előbb is így volt. Szemlélésünk során visszajutunk azonban olyan korokhoz, melyekben ez még nem volt így. Ekkor még úgy találjuk az embert, hogy bensejében él és külső alkatával beleszövődött az isteni-szellemi léttől, gondolkozástól és akarattól. Még régebbi korokban teljesen eltűnik az eloldódott ember és csak isteniszellemi lények vannak, akik ölükben hordozzák az embert. Földi korszaka folyamán az ember fejlődésének e három stádiumán ment keresztül. Az első a lemuriai kor végén meg át a másodikba, a második az atlantiszi korban megy át a harmadikba. 44 Az ember mostani földi életében emlékként hordozza magában élményeit; a leírt módon átélteket ugyanígy kozmikus salakként hordozza. Mi a lelki élet a Földön? Az emlékek világa, mely új észlelésekre minden pillanatban kész. Benső földi életét az ember az emlékezés és új tapasztalás e kölcsönhatásában éli. Ez a benső földi élet azonban nem bontakozna ki, ha az emberben most már nem volna meg kozmikus emlékezésként az, amit olyankor látunk, ha szellemileg a földi ember létesülésének első stádiumára tekintünk vissza, amikor még nem